Lángtenger…

Te, aki a tűztől távol a meleget várod,

Fázol! Csak a fényét látod.

S szemedben ott ég a vágyad,

Csak benne lobog vissza lángod…

S, ha szemed lehunyod, a lángot sem látod!

De, egyre jobban fázol! Emlékeidet tűzbe dobod,

És hagyod a zsarátnoknak álmod…

Lángkarok ölelgetik már – s te, bánod-

Szemed lassan könnybe lábad,

Kiürülsz! Próbálod oltani, de, már késő…

Elnyelik a vad, kegyetlen lángok!

Állsz szótlanul, s könnyeiddel oltani próbálod!

De, emlékeidből már nem lesz soha Főnix…

Már dideregsz! A hamvadó tűznél, csak a szíved lángol!

„Fuvallat” jön, s elméd remél, hogy az emlék mégis tiéd,

S didergő testedben még reményt önt…

De, a szellő lankad, a parázs s, az emlék is elhamvad,

Az éjszaka átölel, a földre dönt!

S az avar lassan emlékeiddel együtt, örökre betakar…

Nyomot hagytál

Nyomot hagytál szívemben, s én

Követem-e nyomokat, amíg élek!

Mert szeretném megtalálni benne: - létem -,

Göröngyös utakon, hegyeken-völgyeken,

Sötét, végtelen éjeken át, s álmatlan éjszakán…

A nyomaidat követem, már egy életen át!

Véstél nyomot lelkem mélyén is,

Karcoltad szüntelen bensőim kelyheit.

Nyugalmam elhagyott, mint a Kék-madár,

Mely vezérelt egész életemen át!

Álmomba ölellek, s keresem piciny szád…

S felriadok könnyes szemekkel, de szívem Vár!

Nappal kábultan kóborlok, míg össze nem rogyok,

Aztán feltápászkodok, s megyek a halványodó nyomon.

Lában ösztönösen lépdel, teszi egyiket a másik után,

Bár nem érzem őket már, agyam függetlenítette önmagát…

„Nyomokat” követtem szüntelen a sötét éjeken át!

Botladozom, elesek, felállok, de, megyek tovább…

Valami zeng odabent! A szívem! A feszített „gitárom”

Téged hív, neked zeng! Remélve, ha karom kitárom,

Átölel, s csak neked szólnak húrjai! Ez a Világom!

Segíts! Kiáltom elhaló hangomon, s utánad nyúlok,

De, csak a párnám csücskét markolom! Fáj, nagyon!

„Karcolásod” mélyre hatolt! Tán, már halott is vagyok…

Nem tudom…

Hová lett varázsod, mely éltetett?

Mint megfeszült íjon táncolnak idegeim!

Mondd, hogy nem is szerettél…

 „Úgysem hinném”! S, ha mégis szerettél?

Engedj szabadon! Dobd ki szívemet,

Tapossák szét, rúgják az emberek odébb!

Falják fel a kóbor ebek, hisz nem kell, az nekem…

Ha, neked sem kell, ne dobogjon már senkinek!

Elengedted hanyatló kezemet,

Engedd el hát elárvult lelkemet…

Már nem látom többé gyönyörű szemedet,

Már nem érzem többé simogató kezedet.

…Harangszót hallok, -hív, vecsernyére,

Vagy tán értem zúg, hív temetésre…!?

Igen! Jól hallom. A nevemért kondul,

Az én lelkemet akarja vadul…

További versek

1 2 3 4 5 6

7