Születésnapodra

Velem vagy nélkülem, mi ketten,

Vagy egyedül, külön-külön,

Egymástól távol, avagy közel,

Légy boldog nagyon! Kedvesem!

Mert a felhők mögül mégis   

- Eljő a Nap – s fénye,

Megvilágítja a sötét pontokat

És feledteti az „árnyékos” napokat. 

Ma ne gondolj semmi rosszra,

Csak a boldog születésnapodra!

Kívánok neked minden jót …

S szeretném feledtetni a gondokat.

        Velem vagy nélkülem, fényben vagy sötétben

        Viharban, hóesésben és napsütésben.

        Az Élet megy tovább a maga útján…

        S keresi a Boldogság Kékmadarát!

Anyámhoz, újévi köszöntő

Drága, kedves jó Anyám!

Köszöntelek az Újév hajnalán,

Kívánok neked minden jót,

E Földön, mit kapni jó.

Mindent, mi kedve tenéked,

S a boldogság legyen véled.

Legyen áldott az a nap, melyben,

Mint Anyánkat ismertünk meg.

Most jövök csak reá, mily hálátlan

A gyermek! Mikor már kenyerem

Javát régen meg ettem.

Így köszöntelek hát drága Anyám,

Most, az Újév hajnalán.

Vigyázz hát magadra, s maradj

Közöttünk, nagyon, nagyon sok napra!

Köszönjük, hogy a bajok viharában felneveltél,

S minden rosszat, nekünk elfeledtél.

Legyen tehát az újesztendő számodra,

Egy kezdő élet, boldog hajnala…

Felejtsd a „holnapot”

Anyák Napján kereslek meg újra én,

Hogy versben nyújtsam át, mezőnek

Friss illatát, s szívemnek minden hőfokát!

Mit is mondhatnék-e szent napon,

Melyről tudom, hogy a legnagyobb,

Hisz, nélküled nem lennénk boldogok!

Mondom tehát azt, amire gondolok:

Hogy vajon, hová tűntek a „tegnapok”?

Melyet, akkor, úgy hívtál: „és a holnapok”?!

S hová lett a kicsi „tekenő”, melyben minket,

Annyiszor, dolgos kezed féltve ringatott?

S a szíved, szemed fényén át, csak reánk vigyázott!

Réveteg pupillád „vallatta” sokszor a „holnapot”,

Hogy a kicsi, gyermekszáj, majd hallgatni fog…?

Ha a tejbegrízt, már csak vízzel adhatod!

S jöttek sorban a könyörtelen, tőle félő „holnapok”,

S, mily csoda!?  A „tekenő” mélye hallgatott…

Mert volt, aki így is gondosan ringatni tudott!

S, ha jött végre már az est, fáradtan

pihent le a hajszolt test, ám virrasztva

fent, mert a „holnap” még nem jött el!

 „Dikó” is, melyben  Apánk hált, magában hordozva,

szótlanul, az Élet gyötrelmes sóhaját, kérdezve,

veled együtt: milyen lesz a „holnapunk” ilyentájt…?

A „holnapból” egyszer csak, „tegnap”, és Ma lett!

S a rántott levesből „csirke” lett, és húsleves!

A „tekenő -bölcső” is már réges-rég szétesett…

Kicsi házunk, messze „lent”, oly sokszor ébreszt

Bennem gyermeki nosztalgiát, midőn lelkemmel „látom”:

Anyám szép arcát, hosszú, korán őszült haját!

S a „tekenőből” mi, alighogy kirepültünk,

Máris sírnak-rínak, de már modern „bölcsikéből”

Unokáid, mert távol van szerető Nagyanyjuk, mellőlük!

Felejtsük el hát együtt a fájó emlékű „holnapot”,

S mi, köszönjük, drága Anyánk önzetlen, értünk hozott „áldozatod,”

Melyet csillogó, mosolygó szemekkel hoztad mindig, oly nagyot!

Kísérjen hát mindenütt a boldogság közöttünk,

Még sok-sok nyáron keresztül,

Hogy szebb, és szebb Anyák Napját veled érhessünk!

A NŐ

Istennek legszebb teremtménye a Nő!

Benne van a nőben, minden, ami az

Élethez szükséges, nélküle nihil miden…

Felsorolni mindazt, amihez Ő, a nő

Kell, lehetetlen, nélküle az Élet!

Ő ad új Életet, Ő vigyázza álmainkat,

Tőle kapjuk, a legszebb gyönyöröket,

Kedvességet, simogatást, gondoskodást!

Ő szenved értünk, ha mi szenvedünk,

Ápol fáradhatatlanul, ha betegek vagyunk!

Mi, a „teremtés” koronái, csak statisztálunk,

Gyermekeinket, kit neki nemzettünk,

Óvja, még a széltől is, s ha kell, meghal érettük!

Nélkülük nincs nemzetünk, nincs „népünk,

Fegyvert ragad, ha mi elesünk a csatában,

Szurkot önt, ha ellenség támad falainkra!

Mellettünk van éjjel nappal, lesi gondolatinkat…

S mi gyarló, gyenge férfiak, mindezt ritkán,

Oly ritkán méltatjuk, s adjuk vissza!

Pedig, Ő a Nő a mindenünk, Anyánk,

Szeretőnk, feleségünk, barátunk, szomszédunk!

Mily esetlenek vagyunk, ha nincsenek mellettük,

Gyermekeink őrangyalai, s teszi mindezt önzetlenül!

Szívük harcol értünk kifulladásig, ha beteg,

Mi elmegyünk mellettük, de, Ő felkel akkor is ágyából,

S szótlanul tesz eleget nekünk: nem kér sokat,

Csak szeressük! S „mi”? Többször elfeledjük…!

Meleg testük, puha karjuk ölelését várjuk…

S Ő, megtesz mindent nekünk, bármit kérünk!

Ha kell anyatigris! S csak egy pillanat, és átölel karjuk,

Nélkülük elveszünk, s időn belül, sárban „fetrengünk”

Oxigén ő nekünk, mert, ha nincs „levegőnk”, végünk!

Meleg ágyunk kihűl, ha nincsenek mellettünk…

Karjukat nyújtják, ha „kátyúba” esni látszunk,

Nem félnek, hogy őket is magunkkal ránthatjuk…

Teszik dolgukat, pedig a legszebb teremtményünk!

Nekünk a dolgunk vigyázni rájuk, nem kímélve magunk,

De, mi, többször, önző módon magunkra gondolunk…

Szeressük Őket, nélkülük, el sorvadunk, nem leszünk boldogok!

További versek

1 2 3 4 5 6

7