VERS egy ISMERETLENHEZ…

Üdvözletem küldöm Önnek, asszonyom!

Hölgyem! Vagy ahogy „ meg kívánom”…

S nem is táplálok túlzott reményeket most sem,

Éppen ezért a reménytelen ember nyugalmával írom meg, ezt a versemet.

Előre sajnálom, hogy talán nem is láthatom,

De, szívem háborog, ha meg sem próbálom!

Talán, ha nem találkozunk, kisebb lesz a fájdalom…

Ha találkozunk, tudni fogom, miért fájlalom!

Nyílt, őszinte ember vagyok, mindent elmondok…

Rosszul érezném magam, ha valamit elhallgatok!

Akaratlanul előfordulhat, de azonnal korrigálom,

Lelkem, csak így nyugodt, ha nem hazudok!

Csatolok egy referencia anyagot, így rendben vannak a dolgok:

Hihetőbb, amit írok, hisz vele hódítani nem akarok,

Célom csupán, hogy tudassam a Világgal: én is itt vagyok…

Sem nagyképűség, sem önteltség, sem nagyra vágyás: „nem ragyog”!

Talán érdekli, ami a referencia anyagban nincs benne:

Százhetvennyolc cm. Vagyok /reggel/ 176 cm./ este / és 85-90 kg.

Hajam, mint tiszta mezőn a hó! Tüskés, égnek meredő, 4-5 cm.

Két önálló gyermek, a nagyobbik 35 éves, a „kicsi” a 30-at tapossa!

Untatni nem akarom, hátha nem az érdekli, amit írok?!

Kis szerencsével, személyesen tehet fel általánostól- erotikuson át kényes kérdésig…!

Most bocsánat, és búcsúzom, a viszontlátás öröméig:

Maradok mélységes tisztelettel, és a viszontlátás reményében: Mert, „e kettő”  kellene nekem ( is)!

Homály…

A távoli homályban megcsillan „A” szem - pár,

S az emlékeket szórja rám…

Még nem tudom: álom volt-e, vagy valóság.

De most! A pillanat fáj!

Hogy vége! Vége már…

Egy hang kesereg odabenn:

Ne hagyj el! Fogd még a kezem!

S emeld rám fénylő tekinteted…

Nem!

Azóta Ő már messze jár,

Léptei hangja is távoli, zörej csupán.

S az esti csendben még felsír a fájdalom:

Elszállt megint a Kék madár...

Hiányzol

Hiányzol, mert elmentél, üres lett kis szobám,

Csak a kezed nyomát érzem, jól eső "fájdalommal"

Lassan az emlékeidből élek, s te, talán az enyémből:

De, nem örömmel! Tragédiám, mely véget vet…

Mindennek, nem gyötör tovább, sem téged, sem engem!

Emlékezni fog Rád, az utolsó hamu maradványom is…

Bűnös lelkemnek megbocsátást kérek!

Bizonyságul kérek egy szál virágot,

Kis tanyám kapuján átdobván…

Aztán menj tovább, s soha ne gondolj többé rám!

Feledd a rossz emlékeket, mit okoztam neked,

S légy boldog mással, ha velem nem „lehetett”.

Az „Élet” tudom téged is meg gyötört,

S nem tudhattad, hogy én már csak gyötrődök…

Lelkiismeretem nem hagy nyugton,

Pedig becsapni nem akartalak, -„reméltem”.-

Hogy a sors kegyes lesz, s felszabadít tragédiámból!

Hiu remény volt! S te is hitted, hogy révbe jutunk…

Szerettelek volna boldognak látni, reményt adni,

De, az idő kegyetlen, gyorsan halad, nem akar álldogálni…

Neked van időd még boldognak lenni!

Használd ki! Amit ad a sors, nem szabad el tékozolni…!

Velem ne gondolj! E kevés időm, mi még hátra van,

Gyorsan ledarál, s elhint az idő végtelen vonatán…

S, ha nem porba hullanák, lenéznék reád:

Meg nyugodna lelkem végre, mert látnám

Boldog orcád, melyre oly régen vártál…

Jutalmad lenne jóságodért, melyet megérdemeltél!

Sivatag

Egyedül maradtam, elhagytak,

Szívemből kifolyt minden csepp vér.

Magam vagyok a nagy Világban,

Mint sivatagi éj sötétjének Holdja.

Rideg sugara áthatol szívemen,

Mint hideg acélvas, meggyötört testemen.

Egyedül vagyok a sötétségben,

Nem találom szerelmem csillogó két szemében

A tüzet, mely kivezetne az éj fojtogató gyötrelméből.

Másnak ragyog már, miközben „amaz”, elhull az éj sötétjében!

Lassan temeti be őt a sivatag kegyetlen tengere:

Még él, s még fel-felnéz a sötét égre,

S a Hold gúnyos mosolyát látja.

Egy csillogó szempár jelenik meg a sötét égen,

A haldoklóra veti le szeme sugarát,

Mely vidám, s benne mégis, ott bujkál

A „szomorú-boldogság”!

Lent, mozdul valami, kapaszkodna ki,

De ereje fogytán, csak jobban elássa magát…

Egy utolsó erőfeszítéssel nyújtja felfelé karját,

Puffanást hall az éj,

S örökre homokban marad a kéz!

Megered az ég?! Nem!

Csupán két apró vízcsepp hull az Égből, és

Simogatón végig gördül az alélt karon.

Csend van! Az elmúlás pillanata ez.

Nem messze onnan, az Égről, lehull egy csillag…!

További versek

1 2 3 4 5 6

7