Ha felnézek a csillagos égre,
Szemedet látom, mely rám ragyog!
S nem félek! Mert te vigyázol...
Át kóboroltam életem céltalan!
Nem volt kapaszkodóm,
Csak a gyönyörűen fénylő csillagok.
Vezéreltek hosszú, göröngyös utamon,
Egyszer megunták, s életem gödörbe dobták!
S, ha az óta, felnézek, csak sötétet látok...
Baj, bajt követett, s szívem csendben sajog.
Csak akkor csitul, ha szép szemed látom!
Tudom, nehéz velem a dolgod...
S lelkem nem tehet mást, háborog!
Mert, gödörben vagyok, s kolonc!
Várom hát, hogy rám ontják a gödröt,
Az eddig barátként vezérelt csillagok...
S többé nem látom már az Égboltot!
Nem hallom biztató hangodat...
Bocsásd meg, hogy kereszteztem utadat.
Egy szál virág, s egy göröngy a hantomra...
Kedves „Jólét, szerelemmel”!
Kedves jólét, szerelemmel!
„E kettő kellene nekem”…
De, ez elment mellettem.
Mintha, itt sem lettem volna!
De, én ennek ellenére, öregen is reménykedem,
Hogy egyszer, még utoljára meg talál,
S átölel bocsánatkérőn, és kárpótol a múltamért!
Azt remélve, hogy az Ön személye lesz a „zeném”
„Jó lét, szerelemmel” az, maga a BOLDOGSÁG!
Hányszor álmodoztam erről éjjelenként,
S könnyes szemmel ébredtem reggelenként…
Azóta már elapadt, mind egy erecske a hegyekben,
Meg öregedtem, eljárt az idő fölöttem,
S én balga, még ma is reménykedem…
Mert mondják: a remény hal meg utoljára!
Pedig nem! Hanem az, -aki reménykedik-
Ezért, életünk utolsó pillanatáig szenvedünk,
S a reményt, már rég elvesztettük!
Saját filozófiám ez, -oly balga, mint én –
De, míg a szívem dobog, a remény enyém!
Bocsásson meg mindezért.
„Ki, tudja, holnap látsz-e még?
Holnap, ki tudja, fáj e még,
Ki tudja, szíved, fáj e még a tegnapért”…
Reménykedem, hogy eljön még az én „zeném”
Kék madár…
Óh! A Kék madár, hát mégis tovaszállt…
S itt hagyta sajgón, egyedül szívemet.
Benne: sok szép, gyönyörű-fájó – de örök emléket! –
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések