Szabadság, szerelem? Már csak neki kell!
A szabadság, nekem már nem.
A szabadság ott van, ahol te vagy nekem,
Egyetlen szerelmem! Amíg élek szeretlek!
Nincs dallam, mely nem rólad hangozna,
Nincs énekesmadár, mely ne a te nevedet harsogná.
Virágeső sincs, mely nem a lábaid, elé hullana…
De, utolsóként én volnék az, ki karjaidba omolna.
Szerelmem! Jól aludtál? Mert kértem istened,
olykor estelend, hogy álmaid szépek legyenek…!
S mondd, hogy szép volt! Rengeteg…
Ilyenkor boldog vagyok, mert szeretlek!
Ha tudom, hogy ennyire tudlak szeretni,
Csecsemőkoromban kezdtelek volna keresni!
Hisz micsoda pazarlás!? Vétek! Volt ennyi időt eltékozolni?!
S nem téged már akkor, „sokszorosítani”
Nincs oly tollú poéta, ki, ha –tudna-, mást mondani:
Mint, -boldogság téged látni, s újra születni naponta-!
De, akkor se merje! Mert, „eltángálnám” istenemre mondom!
Bár, még beteg vagyok! S tudom úgy is, megbánnám…
Egyszer, majd haza megyek, és a két karomba veszlek!
S együtt, meg keressük a boldogság kék madarát…
Hogy elmondhassuk: meg találtuk egymást!
Ha a „haldokló” optimizmusom visszaszáll,
És bolond szívem, szíveden násztáncot jár,
Átvirrasztva így az ezeregy éjszakát,
Hogy végre elnyerje lelkednek legmélyebb zugát!
Álmaimban feléd nyújtom alélt karom,
De, te tovatűnsz, át a szivárványfalon,
S én motyogom: aludj jól kicsi párom,
Majd vigyázom a legszebb álmod…
S az élet szövevényes tenyerén, megtalálom kezed,
Vezess az éj sötétjén, s világítson nekem két gyönyörű szemed!
Majd így köszönök neked: Szép jó reggelt! Szerelmem!
Kicsi, de biztos kezed fogja majd kezem,
-mely, ha elenged- hiányodat, szenvedem,
S lelkem kínjai, testem fájdalmai
Törpülni, látszanak-e mellett!
Ha kitekintek az ablakon,
Mókusokat látok, játszani a fákon.
Eszembejut kicsi otthonunk,
Hol oly sokszor meg csodáltam,
Kívánatos, ringó alakod.
S ilyenkor elrebegtem himnuszom:
Együtt lehetünk csak boldogok…
Én most is, szerelmes szívvel járok,
És mindig rád gondolok!
Sajnálom
Nem érdem, hogy meg születtem! Sajnálom!
Nem értem, hogy miért vagyok-e Világon?
Megértem a hatvanat, azt, azért nem bánom…
Hatvan lettem s elmúlott az életem…
Elég lenne ennyi énnekem, de nem tehetem!
Mert bajom van a Világgal! Sajnálom!
Elhagytam egykoron a szülői házat,
Kellett! –aztán jártam- keltem a „világot”,
Kedves, szép kishazánkat…
Tettem- vettem: jót, rosszat:
Bántottak, s bántottam –sokat-
Egy! –is elég lett volna- sajnálom!
Szerettem, és szerettek, „éreztem magam”!
Szerelmek gyúltak s hunytak…
S álmatlan éjszakák is voltak, „sokak”
Elhagytak,, és hagytam is el…
Rossz volt mindig, utána!
De, „menni kellett” s -hiába-!
Volt, hogy legyőztek, s volt hogy győztem,
S nem okozott örömet egyik sem…
Ilyenkor, csak nyaldostam sebeimet, sajnálom!
Mára már a szívem is meg kérgesedett,
Mint az idő, és a jövő felettem…
S várom csendben a –Vég- akaratát fölöttem
Sajnálom!
Ha majd egyszer…
Ha majd egyszer kiesik kezemből a „lant”
Leülök melléje, és úgy pengetem azt.
Eldalolom a múltamat: örömöm, bánatom,
S ha felsír néha, hamisan dallamom,
Reszkető kezekkel, könnyezve abbahagyom!
És mégis, boldogan, száll feléd bujdosó sóhajom…
Hiányzol…
Hiányzol „Boszika”! Lelkemnek „nyugalma”,
Mint Világnak a Nap éltető sugara.
Hiányzol! Mint virágnak a reggel-harmatja,
S hiányzik mellőlem testednek bársonya!
Számolom: kétszer hunyjuk le szemünk,
S aztán útra kelünk – mi ketten – egyedül.
Várom, hogy láthassalak, beszélni halljalak,
Hogy lábujjhegyen csókra nyújthasd ajkadat!
Hiányzik nevetésed, kérdező pillantásod,
A hozzám simuló, bájos – finomságod –
S hiányzik illatod! És ölelő karod!
Várom, hogy jöjjenek már, a pillanatok…
Hiszem, nem vagy te Medea…
Elengedted hát, gyengülő kezem, mégis,
Én csókot küldök, kezedre így is.
Kevés! Mi jót, s igaz szívvel, kívánni tudnék,
De legyen boldog, minden álmod,
Névnapod alkalmából!
Cserébe azért, kérek majd,
Egy marék földet, s egy szál virágot…
Tudd! Nem haragszom, de bánom,
Hogy nem együtt ünnepeltük- s ez fáj nagyon-!
Szemembe még most is, a könnyeket csalod,
De bűneimre, egyszer megbocsátást várok,
Hisz bűnös, annyira mégsem vagyok:
- Hogy síromon, ne nyíljanak virágok!-
Most még, karom, feléd, újra kitárom.
Mert kérdezem én, az okos Világtól:
Miért bűn, az, ha szeretni ennyire tudunk?
Hisz érte: bánat és szenvedés a jutalom.
Most bírám lettél, s ítélkeztél:
Bűnöd az!- Hogy nagyon szerettél- Te gaz!-
Az ítéletet végre hajtod, fájdalmamat, átérezni nem tudod,
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések