T u d o m

Tudom! Kedvesem, kevés vagyok neked,

De, nem tudom, mit kellene tennem…

Pedig szeretlek!

Tudom! Nem vagy s nem tudsz,

Mégsem boldog lenni mellettem…

Hiába szeretlek?!

Tudom! Már csak lihegve futok melletted,

Te pedig! Versenyt futsz a széllel! S én…?

Csak szeretlek!

Tudom! Majd nézek utánad könnyező szemekkel,

S kiáltok neked! Hangtalan ajakkal.

THE ENGINER

És én!

Pont időben tettél pillért lábaim elé,

Innen, már könnyebben haladtam utam felé…

Reményt, hitet hoztál, elhasznált életemben!

Osztozkodnom kellett, szívemmel, eszemmel,

Szabad-e nekem még szeretni, szerettetni?

Későn jöttél a képernyőre, nevedet „láttatni,”

Ám a „Sorserő” erősebb volt nálam,

Nem haboztam, de féltem, s mégis „meg szólítottalak…

Az utolsó reménnyel, s a vesztes nyugalmával,

Kérdeztem meg: „Hölgyem”! Van esélyem?

Találkozni Önnel? Nem nagyon haragszik meg,

Túlságosan merész, talán otromba kérdésemért?

Megpróbálhatjuk! Volt a válasz, s mily örömet

Éreztem én…! Hát, most a saját csapdámba estem,

Villant át agyamon…Szívem örült, agyamban feszengtem.

Hogy mondom meg neki, hogy nekem nem szabad

Kapcsolatot teremteni, hisz nyomorék vagyok!

Azon túl öreg, és mentális problémáim vannak…

De, találkoztunk nagyon hamar, talán nálam!

Belőle sugárzott a felszabadultság, a vidámság,

Szeme nevetett, és a kertemben a „földön járt”,

Gazolt a virágok közt, s nekem jól esett, s fájt!

Tudtam, hátra van még a „fekete leves”:

Vallanom kell, koromról, betegségemről…

Minden perc, mely közelebb vitt a vallomáshoz,

Mert, meg kezdődött a visszaszámlálás…

Ha elfeledkeztem gyötrő gondolataimról,

A közvetlensége miatt, még képes voltam neki örülni…

Hamar jött a hidegzuhany: Ő Híd-mérnök, mondá.

Úgy illett, hogy én is „valljak” magamról.

Én, már semmi nem vagyok, nyomorék nyugdíjas zsaru!

Mondtam alig hallhatóan, remélve nem veszi az „adást”,

Könnyen vette az akadályt, meg sem lepődött!

Mondott valamit, de én már messze jártam gondolatban:

Világos! Nem csinál jelenetet, van időnk a „búcsúra”

Hisz intelligens, udvarias, és tele van szívvel!

Ezt már korábban észre vettem, jó lelkű, gondoskodó!

Sugárzott róla a jóság, a kedvesség, az önzetlenség,

Ez taszított mélységes mélyre, a pokol fenekére…

Hisz tudtam, először, és utoljára látom Őt!

Éreztem, kit fogok elveszíteni, ahogy meg jósoltam,

Kezdtem erőt gyűjteni a „vallomásomhoz”, hogy

Ne gondolja, hogy a hibáimat, testi fogyatékosságomat

El fogom sumákolni, hogy őt meg tartsam magamnak!

Persze, buta gondolat volt, hisz előbb utóbb, úgyis…

Neki nem lesz nehéz hátat fordítani, s meg köszönni,

És azt mondani: „Uram, én nem ilyen lovat akartam”

De, örültem, hogy meg ismertem, jó volt kint a tanyán…

Sokat beszélgettünk, én szándékosan ecseteltem hibáimat,

Hangoztatva nyomorékságomat, amit Ő azonnal kijavított,

S kérte, hogy ne mondjam ezt, ő előtte, mert zavarja…

Meg ígértem, de nem sok sikerrel, sokszor kicsúszott újra.

Beszélgetés közben egyre jobban meg feledkeztem bajomról,

Mert Ő nem engedte ezt a témát felszínre hozni újra, és újra!

Egyre meg győződésemmé vált, hogy egy nagyszerű,

Földön járó emberrel találkoztam, ami nagyon imponált!

Simán, gördülékenyen ment a csevegés, Őszinte szavakkal…

Eljött a búcsú pillanata! Hívhatlak ezután is? Kérdeztem.

Igen! S majd találkozunk is. Azt hittem, álmodom!

Nem csalódtam! Jobban meg ismertem, s meg szerettem!

Ritkán mondom neki, pedig megérdemelné, naponta többször,

De, nem merem, hisz bennem még mindig ott a félsz!

Elveszítem, hisz én nem javultam semmit,

Jogom van tehát lefoglalni Őt, fiatalon, nekem a ny.-réknak?!

De, Ő rendületlenül gyógyít, gondoskodik rólam,

A fennálló aggályaim ellenére! Bűntudatom van-e miatt!

Nem volna szabad Őt lefoglalni, neki egy egészséges,

Fiatalember kell, én öreg vagyok, és kevés időm…

Már szeretem, nem tudnék önként lemondani róla!

Elszalasztja a lehetőségeit, miattam! Talán szeret Ő is?!

Nem kapja meg, azt, amit megérdemelne: én hibám!

Tudom, egyszer elfog hagyni, és én egyedül halok meg!

Szerettem volna, ha Ő fogja majd a kezem a haláltusán…

Önző vagyok! Nem tudom elengedni! Ezt kellene tennem!

Ő egy kincs számomra! Hatalmas szíve van! Képes szeretni,

Egy „ilyen” ….embert el kell dobni , és új életet kezdeni…

Miért egy „ilyen” ember szeretete kell neki? Más, talán                                                           

Jobb életet tudna biztosítani neki, boldog lehetne, fiatal

Várom Őt mindig, boldog vagyok, ha velem van…

Rossz, ha elmegy! S reménykedem, hogy hamar jön.

Várom, mikor vet véget szerelmünknek, NEM VÁROM!

De, számolnom kell vele, hisz törvényszerű: Boldognak kell

Lennie! Én nem tudom „már” boldoggá tenni….Sajnálom!

Vártalak …

Vártalak! Hosszú éveken át, vártalak!

S hit, remény már régen elszaladt,

Csak a szép búsemlék, ami maradt.

Emlékeszem: a szoba közepén átfogtam,

Pompás, karcsú s megremegő derekadat.

S epedve kerestem szépívű, puha szájadat!

Te bájos gyengédséggel tiltakozva:

Jaj meglátnak! S aztán mégis, lassan

Hozzám simulva megadtad magad - csókolva - !

Éreztem gyönyörű tested melegét,

S hullámzó – hullámzó kebleden át

A lüktető szíved aggodalmát!!

Pillanat volt csupán az egész,

S én úgy éreztem, végre eljött

A szerelem, a VÉG, s a beteljesülés!

És akkor, ott! Azt hittem álmodom,

De a valóság kijózanított: ajtó csapódott!

S mi szétrebbenve évekre - elváltunk -.

Most újra egymásnak itt vagyunk,

Bár kicsit zavartan, de én boldog vagyok!

És kérdezem magamtól: egymásra találunk?

Árnyékban…

Sejteni lehet immár, hogy az Ön szíve:

Elhagyni készül, halódó enyémet!

De, azért, a „gondolatok, ölelkeznek” még…

Egy kicsinykét!

Ám, az enyém, sokáig fog dobogni az Önéért:

A nőért!

S, ha majd egyszer, végleg megáll,

Az utolsó dobbanás, úgy is szívéhez száll…

S, áment mond reá, a halál!

További versek

1 2 3 4 5 6

7