A Miskolci Nemzeti Színház előadásait megnézni mindig különleges élmény számomra. A patinás, előkelő színházépület több, mint 150 éve ad otthont a hazai színjátszás hagyományainak és haladó szellemű előadásainak, s ebben a sorban a 2010. június 3-i Hotel Menthol előadás sem kivétel.
Fenyő Miklós - Novai Gábor - Böhm György - Korcsmáros György musicalje épp egy éve került bemutatásra a Miskolci Nemzeti Színházban, s önmagáért beszél, hogy még mindig a repertoárban van.
A darab ajánlójában olvashatjuk: „Egy testvérpár, Frufru és Zsilett álmában megjelenik Mike és a Csacska Macska vokál, és egy pillanat alatt olyan fantasztikus hangulatot teremtenek, hogy amikor Frufruék felébrednek, a valóságban is akarnak találkozni velük. Ez sikerül is, mert az álomban Mike a fiatalok hálószobájában felejtette a napszemüvegét, és amikor visszajön érte, Frufru és Zsilett már ébren vannak. Együtt indulnak a Limbó hintón a legendás Hotel Mentholba – ahol minden este szenzációs a zene és a hangulat.”
A hangulat az előadáson is szenzációs volt, a Hungária slágerei együgyű szövegeikkel ugyanarra a hatásra képesek, mint voltak fénykorukban, akár Dolly, akár a későbbiekben Szandi énekelte őket – a szerzők ugyanis nem fanyalogtak az utóbbi dalok darabba illesztésének kérdésében sem. Végül is, a rockabilly örök, csip-csup évtizedek valóban nem számítanak.
A darabról sokan és sokat írtak már. Böhm György és Korcsmáros György szövegkönyve a végtelenségig egyszerű, színvonalában a „B” kategóriás, nagyáruházakban ömlesztve, leértékelten kapható filmeket sem éri el, a cselekmény kiszámítható, követhető, unásig ismételt klisék egymásra halmozása, a szövegalkotásban leginkább a humort érdemes kiemelni, bár megjegyzem: a színész nélkül az sem működne.
Mi tartja egyben ezt a darabot? A Hungária sekélyes slágerszövegeihez írt banális szövegkönyv semmiképp. Életben tartja viszont a hőskor utáni nosztalgia, a dalok ereje, hangulata, az az ezer személyes élmény, ami a jegyváltó nézőben megmozgatja saját nosztalgikus emlékeit.
És életben tartja a rendezés, és életben tartják a színészek. Halasi Imre Jászai-díjas rendezőnek ismét sikerült megtölteni ötlettel, kreativitással, színnel és fantáziával a színpadot, a hely egyszerű adottságait maximálisan, de semmiképpen nem túlzón kihasználva, ügyesen és elegánsan bánva a rendelkezésére álló térrel, egyedi ötletekkel izgalmassá varázsolva a jelentéktelen dialógusokat is.
A rendezőt dicséri a színészek munkája is. Felszabadult, elégedett színészeket láthattunk ma este a színpadon, érződött rajtuk a biztosan vezető kéz nyoma, a karakterformálás szabadsága és irányítottsága egyszerre. A főszereplő Mike szerepében Harsányi Attila igazán a második felvonásra szedte össze magát, az előadás elejének közepes teljesítménye után a megtelik élettel és energiával, úgy játékában, mint hangi teljesítményében. Mintha lassan lett volna csak képes ráhangolódni a szerepre (vagy a feladatra?), apránként szedegetve össze a Mike jellemének, gondolatiságának és üzenetének elemeit, lett egyre teljesebb és őszintébb a darab végére, olyannyira, hogy végül képes volt valódi katarzist okozni előadásával, igazi élményt nyújtani jellemformáló képességével.
A Zsilett szerepét ma este magára vevő Chajnóczki Balázs volt az est legnagyobb meglepetése. Megfelelő partnerekkel a színpadon igazán jó teljesítményre volt képes, éneke változatos és izgalmas volt. Fontos kijelentés az előző mondatban: „megfelelő partnerekkel” Ahogy Chajnóczkinak hiányzott ez sok esetben a színpadon ahhoz, hogy megfelelően hiteles legyen, úgy hiányzott a nézőnek is Frufru szerepében ez a kvalitás. Pető Zsófia éretlen tehetsége csak arra volt elég, hogy az Álomból valóság című halt hatásosan előadja – arra már nem, hogy hiteles tudjon lenni, hogy egyetlen őszinte szó elhagyja az ajkait a színpadon. Előadásának mesterkéltsége nem volt feltűnő a darab giccse mellett, a hamisan csengő szavak azonban sértették a fülemet. Hiteltelen.
Ugyanezt vagyok kénytelen mondani Klipsz szerepében domborító Szűcs Kingáról is. Talán a jelmeztervező tévedése, talán a színésznő tévedése, hogy erős külső hasonlóságot lehet felfedezni Audrey Hepburn-nel, bár amennyiben ez Szűcs Kinga tévedése, akkor alapos melléfogásról beszélhetünk. Végig az az érzés maradt meg bennem Szűcs előadásával kapcsolatban, hogy kizárólag külső megjelenésére épít. Affektáló éneke, mesterséges sejpítése bántó – különösen ha figyelembe vesszük, hogy amikor egy pillanatig képes nem figyelni ezekre, bámulatra méltó erővel ütközik ki valami tehetségféle az előadásán. Igazán kár, hogy nem hagyja ezt érvényesülni.
Az előadás három, valóban kimagasló alakítása Seres Ildikó Csacsacsája, aki hangjával és énektudásával egészen egyszerűen elsöpörte a körülötte próbálkozó színésznő-palántákat, előadása egyedi, szellemes, játékos mivoltával királynője volt a színpadnak. Vida Péter Bringája a maga hatásvadász és ripacskodó módján tudott emlékezetes maradni, tagadhatatlan humorával és merészségével könnyedén felülírta a népszerűség-hajhászás vádját. Miért is ne tenné meg? Vida pontosan tudja, mi kell a közönségnek, s nem szégyelli az utolsó cseppig kifacsarni a tapsot a legképtelenebb közhelyességből is, szemérmetlenül lehúzza a lehető legtöbb bőrt arról a bizonyos rókáról, mindemellett viszont jó érzékkel és megfelelő arányokkal találja el a helyzetkomikumok erejét, s valljuk be: mégiscsak övé volt a legjátékosabb előadás.
Bár ez utóbbi címre fölényes eséllyel pályázik a darab „mindenese”, Bakai László Jászai-díjas művész is. Oktán, a benzinkutas, Cement, az építésvezető és Prézly, a miniszter szerepében csodálatos alakítással tette maradandóvá az estét, tökéletesen karikírozva saját magát is, rendelkezve azzal a ritka színészi képességgel, mely önnön külsőségei helyett a karakter adottságait képes megjeleníteni. Ezért képes Bakai hihetetlen metamorfózisokra, mely nem csupán a karakterábrázolás eszköztárában nyilvánul meg esetében, de mintegy belső, való formálódás is tetten érhető a Miniszter és Csacsacsa régi kedvese közötti átmenetben. Pontosan és céltudatosan használja adottságait, patikamérleg-pontossággal kimérve, mi fér még bele, s mi az, ami már sok.
A Csacska Macska vokál és a Teddy Boys lányai-fiúi érthetetlen módon beleszoríttattak a rájuk nem szabott cipőikbe, szerepeik nem tudtak túllépni a szreteotípiák megerősítésén, holott feltételezhető, hogy Jancsó Dóra, Papp Lívia, Szaksz Gabriella, és az urak: Keresztesi László, Baj László és Cselepák Tamás ennél jóval többre képesek.
Menczel Róbert díszletei önmagukért beszéltek. Ötletes, egyszerű, praktikus megoldásokkal bámulatos helyszínváltásokat produkált, a fények és a díszlet összehangolása által ki is tudta teljesíteni ezt. Laczó Henriette jelmezei visszaköszönhetnek bármelyik, ma már kordokumentumként számon tartható amerikai filmből, sem több, sem kevesebb nem volt, mint amennyi kellett – s a jelmez dolga éppen ez, így dicséret illeti.
Krámer György koreográfiája, a tánckar és a DREAM-DANCE Egyesület produkciójának sikerült megvalósítani a beharangozóban ígért szenzációs hangulatot. Halasi Imre nem felejtette el: a siker garantált, ha gyerek van a színpadon, így ő sem hagyta ki a tánckar három bájos kislányát, akitől a nálam kevésbé érzéketlen nézők szíve bizonyára csepegve elolvadt. A táncos produkciók ikerpárja – bocsássák meg nekem, hogy nevüket nem jegyezték még fel sehol – viszont ellenkező hatást ért el. Minden bizonnyal a koreográfia fő attrakciójának számítanak, ezzel szemben tagadhatatlanul művelt és változatos mozgáskultúrájuk ellenére sem voltak képesek egy tánckar részeként egészet alkotni, ami leginkább akkor volt észrevehető, ha azonos koreográfiát táncoltak mindenkivel – ez ugyanis soha nem sikerült nekik. Egyéni stílus-e? Nos, elképzelhető. Egy szólótáncosnak biztosan előnyére válik, ha egyéniség, tánckarban viszont hasznosabb és esztétikusabb az egység.
Halasi Imre társulata, összességében kellemes és maradandó élményt nyújtott. A gyengébb szereplők felett érzett csalódásért bőségesen kárpótolt a kiemelkedő tehetségek játéka és éneke, a darab hiányosságait ellensúlyozta a rendezés szellemessége, s a Miskolci Nemzeti Színházról elmondható: ismét nem vallott szégyent. Én pedig bevallhatom: sokkal nagyobb élmény volt ebben az önmagára, teljesítményére egészségesen és élettelin büszke színházban látnom ezt az előadást, mint fővárosi teátrumok színpadának önelégült kevélységét tapasztalnom. Miskolcnak van mire büszkének lennie.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések