Vidéki

Mint vidéki, minap a nagy fővárosban jártam,
Ezernél is több, amiket láttam.
Az a rengeteg jármű, meg azok az épületek,
Meg a ki tudja hová rohanó emberek.
Nagy ráértemben egy kiállításra is betértem,
S némi forintért egy kis művelődést kértem.
Ahogy szobáról-szobára haladok,
Egy fotópapíron megakadok.
E kiállított kép alatt a cím: Romantika fahéjjal.,
de hisz ez egy kisgyermek egy kenyér karéjjal.
Nem is csinál semmit, csak eszeget,
Vajon mit láthatott a művész, hogy megörökítette ezeket?
Hát a fahéj, honnan az ötlete?
Tán az a kis fűz, ami ott van mögötte?
Hát az vajmi kevés, vagy túl fantáziás,
Lehet részeg volt, vagy boldog, vagy letargiás.
De nem értek én hozzá, egyszerű ember vagyok én,
Kezemet még nem hagyta el semmilyen költemény.
Szóval mit szapulom művészetét, az ő dolga,
Felőlem akár lehetne a címe: A kanyargó Volga.,
Értelme ugyanaz, a látogató meg tegye, ahová akarja,
De a kép szép, bár a címét kicsit takarja.

Vándor

Várj barátom, kérlek maradj, mond meg nekem neved,
Beszélgessünk kicsit, hisz azt bármiről lehet,
Ha gondolod itt ez a palack,
Benne igazi ó bor, felbontom én neked.
Már látom, mi ketten szót értünk,
Ugyanaz a csont van bennem is,
Mint benned, s ugyanaz a vérünk.
A hazám is az, mint neked,
Mondott ember sem vagyok,
Ugyanaz a célom is, amiért tán meghalok.
Fogd meg hát kupádat, igyál bátran,
Ha szomj után éhség támadna,
Pár falat is van nálam.
No, miért köhögsz, félrenyeltél,
Időre mész, vagy kergetnek, hogy így siettél?
Bántottál valakit, vagy jogot sértettél?
Nekem bátran elmondhatod mit tettél.
Vagy téged bántottak, valaki ellened volt?
Megvédelek, bárki legyen, élő vagy holt.
Vagy elveszett vagy?
Mondj már végre valamit!
Nem találod helyed, esetleg hazád vették el valakik?
Nyugalmat szeretnél, szótlan, néma csendet,
Mulatságra tartogatod a jókedved?
Tudod mit? Hagylak, nézzük csak a tájat,
Lelkünkben idézzük fel apánkat, s anyánkat.
Aztán, majd ha emlékeink könnybe fulladnak,
Sóhajtsunk mélyet, álljunk fel,
S kívánjunk egymásnak további jó utat.

Cinika

Holnap végre hazamegyek, de várom,
Olyan ez, mint egy álom.
Belépek az üres lakásba és senki sem köszön,
Mily megnyugvás, mily öröm.

Este egyedül vacsorázok,
Jó étvágyat csak magamnak kívánok.
Hideg ágyamba belefekszem,
Kicsi párnám kíván jó éjszakát nekem.

De jó is lesz egyedül aludni,
S még jobb magányosan ébredni.
Arcom csak mosolyog,
Hogy, én milyen szerencsés vagyok.

Olyan szép az életem,
Csak ez kell énnekem.
Vágyom is én erre a mókára,
De csak, mint tyúk, a rókára.

Gondolatban melletted

Mint szél a tájon,
Suhan a vonat velem,
De gondolatban,
Melletted fekszem.

Akár a nyugodt csend,
Úgy vagyok ott,
S ölellek,
Mint puha, meleg takaród.

Hangom halk, mint,
Éji lepke szárnyának rebbenése,
Semmi zavaró nesz,
Csak béke.

Nézlek téged,
Mint csillagok az ablakon át,
Észre sem veszed,
A hold simogató sugarát.

Könnyemet sem látod,
Mely keser rohamban tör elő,
S melynek minden cseppje,
Csillogó gyémántkő.

Bársony bőrödre pottyannak,
Tova gurulnak,
S mikor helyüket megtalálják,
Melletted elalszanak.

Így vagyok ott csendben,
Veled Szerelmem,
Bár a vonat suhan tova,
Én melletted fekszem.

Igen kérem

Mint felhő az égen,
Úgy vagyunk mi kérem,
Szépen-szépen.

Ha bárányfelhő úszik fent,
Igen kérem, igen kérem,
Mi birkák vagyunk lent.

Igen ám, igen ám,
De ha a szél szürke felleget hoz,
Nem pusztán birka leszünk,
Hanem kos.

S ha az ég egyensíma fekete,
S a szél is forog,
Nem kosok leszünk, hanem igen kérem,
Igen kérem, vérszomjas farkasok.

Mint a villám, ütünk, vágunk,
Fát, házat,
De igen kérem, igen kérem,
Embert is párat.

S kiket az ég így büntet, igen kérem,
Igen kérem, ránk mutat vádló ujjuk,
Pedig bizony-bizony,
A vihart nem mi kavartuk.