A tanulságos találkozó

Igaz történetem szintén a Honfoglaló játékból eredően folytatódik. Számomra ez a játék ugyanis már nem csak édes hazám megismeréséről szól, hanem az ismeretségekről is. Minél többet beszélgetek különböző emberekkel, úgy szélesedik a látóköröm, emberismeretem és barátságok is szövődnek.

Így barátkoztam össze Böbével, az ápolónővel és Istvánnal, az építészmérnökkel. Mi hárman szinte elválaszthatatlanok lettünk, hajnalokig játszottunk, beszélgettünk. Biztosan felmerül az olvasóban: hogy van ideje embereknek ilyesmire? Nos, Böbe kórházban dolgozik, özvegy, tud pihenni nap közben. Én biztonsági őrként dolgozom egy recepción, direkt jól jön, hogy éber maradok. István egy más eset. Nappal házakat tervez, úton van, ellenőriz. Többször kérdeztük tőle, hogy bírja az éjszakázást?

– Időbeosztás kérdése – válaszolta. Annyira összebarátkoztunk, hogy megbeszéltük, találkozni fogunk egymással. Három jó barát az ország három pontjáról, már ez is izgalmasan hangzott! Telefonszámot cseréltünk, helyszínnek természetesen a fővárost választottuk. Mivel én ott dolgozom, rohantam is a pályaudvarra. Istvánt láttam meg először, átöleltük egymást és sírva fakadt. Azt mondta, hogy úgy meghatódott. Közben megérkezett Böbe. Újból ölelkezés, puszik, öröm szállta meg a lelkünket. Gondoljunk bele! Órákat utazni azért, hogy lássuk egymást, ez nagy dolog! Előkerültek a személyre szabott ajándékok is, apróságok, de nekünk nagy kincsnek számítanak. Találtunk ott egy büfét, beültünk, kikértük a teánkat és be nem állt a szánk. Csak beszéltünk, észre sem vettük az idő múlását. István sűrűn kiment a mosdóba s úgy jött vissza, hogy egyre feldobottabb hangulatban volt. Böbével egy pillanatra azt gondoltuk, mi dobtuk így fel, de ez csak egy pillanat volt.

Amikor felém fordult ital szagot éreztem. Meg is kérdeztem:

– Te ittál?

– Á dehogy! Csak teázom – válaszolta.

A következő körnél én voltam a soros, csak kávét és teát kértek. A pultos hölgynél leadtam a rendelést oly módon, hogy a velünk lévő úrnak azt vinném oda, amit a mosdóba menet ivott. István legnagyobb megdöbbenésére letettem elé az Unicumot. Böbe rá is szólt:

– Te nem iszol!

– Nem is, csak most bátorítónak kell – válaszolta.

Barátnőmmel szomorúan felmértük a helyzetet hogy a mi „lovagunk” nem most nyúl először az alkoholos pohár után! Kikényszerítettük belőle finoman az igazságot. Bevallotta, hogy jó ideje ilyen problémával küzd, ezért küldték el a munkájából és a gépezés miatt. Kértük, hogy hadd segítsünk neki, mi így is szeretjük, csak próbáljuk meg! Elfogadta az ötletet, de már búcsúzni kellett.

Otthon éppen élménybeszámolót tartottam a férjemnek, amikor megszólalt a mobiltelefonom István kijelzéssel. Felvettem és egy kétségbeesett női hang szólt bele:

– Magdika te vagy az??

– Igen én!

– Kati vagyok, István felesége. Tudom, hogy veletek találkozott, kérlek segíts!

– Mi baj van? Miben tudok segíteni?

– Te és a Böbe nem tudjátok, de a férjem alkoholista, folyton a gépen lóg, két gyerekünk van, és mi már nem tudunk rá hatni!

Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, valamit kitalálunk és segíteni fogunk, ha tudunk! Azonnal hívtam a barátnőmet és kidolgoztunk egy stratégiát. Böbe elutazott hozzájuk és megígértette Istvánnal, hogy leteszi a poharat saját erőből vagy elvonón. Itt jöttem a képbe én. Mondtam neki, hogy ő egy jó ember, de ha nem szokik le az italról, nem játszunk vele a Honfoglalón, nem beszélgetünk és nem lesz barátság! Megkérdezte mit kell tennie, hogy ne veszítsen el bennünket. Mondtam, hogy Böbe küld neki gyógyszert, azt ihatja teával bor helyett. Nem ihat rá alkoholt, mert nagyon veszélyes! Továbbá este 22 óra után nincs játék, mi sem játszunk, hogy neki könnyebb legyen abbahagyni. Többet foglalkozzon a családjával. Megígérte.

Persze ez nem olyan egyszerű, napi telefonokra, győzködésekre volt szükség. Olyan is volt, hogy írta – nem bírom, innom kell! Akkor gyorsan telefon:

– István! Meg ne tedd! Eddig bírtad, kibírod, meg tudod csinálni, nem adhatod fel, veled vagyunk! Mutasd meg a családodnak, nekünk, hogy milyen erős vagy! Akkor lenyugodott. Hónapokig tartott ez az időszak. Közben a feleségével konzultáltunk, aki beszámolt a fejleményekről. Végig mellette voltunk s bizony nagyon kemény küzdelem volt főleg az ő részéről, de megcsinálta! Most már jó ideje nem iszik, rendbe jött a családi élete, van munkája. Nagyon hálás, hogy mellette voltunk, örök barátai maradunk. Küldött fényképet is, a fotón 10 évvel fiatalabbnak látszik, egész másképp néz ki. Most nyáron hivatalosak vagyunk hozzájuk és el is megyünk! Úgy érzem Istvánon a hitünk segített, ő pedig bennünk, a barátaiban hitt. Véleményem szerint mindegy hogy ki miben vagy kiben hisz, de szükség van rá, mint ahogy a szeretetre is. Ez a két dolog mindenkit átsegít a bajokon!

Dani Magdolna