Hajdu Mária – A boszorka és a vándor

Élt a falu végén egy magányos boszorka.

Elhagyta az anyja, és sohasem volt apja.

Düledező viskó, istállóban kehes ló,

és egy törött hintó.

Régi, kopár kertben már nem terem a barack,

csak a száraz haraszt, és burjánzik a tarack.

Inni kútkávára, a madár se száll rája,

elkerüli mára.

Porlepte kocsiút... s egy eltévedt idegen

érkezik hirtelen, és nézd milyen szemtelen!

A portát bejárja, a karjait széttárja:

Nincs ennek gazdája?

Rekedtes banyahang a viskó ablakából:

Tűnj az udvaromról! Kotródj a portámról!

A bátor idegen, a pajtában lepihen

a lóval kettesben.

Éppen-hogy feldereng a hajnali napsugár,

vándorunk kalapál, és serénykedve kaszál.

A lovat gondozza, itatja, csutakolja,

kicsit megjáratja.

Törött a kocsirúd, és az ócska fakerék...

Van munka épp elég, belefájdul a derék.

A fáradt idegen a pajtában lepihen.

A banyának több se kell!

Üres a kocsiszín... hát szalad a pajtába,

s boszorkány hangjára, nagy rikácsolásra,

felébred a vándor. – Hát mi lelt téged ángyom?

Talán ég a jászol?

Körülnéz a banya... A hintó megjavítva,

a kerék megvasalva, a széna lekaszálva!

És a banya rászól: - Ez derék dolog vándor!

Nálam lakhatsz mától.

Feléled a tanya, a virágok kinyílnak,

madarak dalolnak, a kútkávára szállnak.

Boszorka megszépült, a hangja is megenyhült,

anyóvá szelídült.

Felébred a tanya, hajnal hasad százszor,

tegnap lett a mából. Menne már a vándor.

A kis tanyát bejárja, karjait kitárja,

anyóka visszavárja.

Porlepte kocsiút, s az eltévedt idegen

útra kél hirtelen.