Ez év március 29-én ünnepeltük Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulóját. KD című versem erre az alkalomra született – de be kell valljam, még 2009 novemberében. Szóval mindenekelőtt emlékvers, tisztelgés ez a nagy költő-író emléke előtt. Életrajzi adatok, irodalomtörténeti tények, az ő műveiből leszűrt apró impressziók építik fel a költeményt.

Hogy mely alkotásaira (verseire-köteteire) reflektálnak az egyes sorok, álljon itt néhány cím: A szegény kisgyermek panaszai; Egy kézre vágyom; Könyvtári csend; a polgárokról írott ezernyi pici tragédiákon voltaképpen a Kosztolányi-novellisztika jelentős hányadát értem; Ének a semmiről. Jó kalandozást a Kosztolányi-univerzumban!

Antal József

KD

Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulójára

Virágvasárnap született

Sokat volt beteg

Gyermeki látomásait

Számtalanszor megírta

Játszott a szavakkal

Érdeklődött a pszichológia

Tanai iránt

Belelátott lelkünkbe

Megrajzolta halála utáni

Olvasói képét

Egy diákot látott

A könyvtárban könyvek fölött

Megszólította, versben is

Hogy egy pillanatra egybe forrhatunk

Talán ugyanazt gondoljuk, mint ő

Ahogy a magyar mondatokat

Kibetűzzük, az övéit

Hitt a szavak mágikus varázsában

Félt a haláltól, nem akart megöregedni

A polgárokról írt, ezernyi pici tragédiát

Aztán alkotott egy dalt a semmiről

Kötetének végére tette

És lehunyta szemét

Nagy fájdalmak között

Radnóti „Töredék” című versére reflektálva

Jelenkori „Töredék” I.

„Oly korban éltem én...”,

mibe fél születni gyermek,

hol az ember, asszonyt pöröl, kérve hergel,

míg a világ vádol, s a lelket emészti el,

hogy az bírák előtt, el nem követett bűnökért felel…

”Oly korban éltem én…”,

hol a kétség erkölcs, s már nem is rögeszme,

melyben bölcs az, ki meri még megélni,

mikor gyónni nem kész egy sem, csak úgy, mint felelni,

kik Istenről lemondva, mernek még remélni.

„Oly korban élten én…”,

melyre mondták: „Világ ez, melyben nem segít

(hisz az elme mélyének vége nincs) az önmagunkba zuhanás”,

ezt adja a sorokba komponált tudás,

s csak gondolatokba fullad a lelkiismeret furdalás.

„Oly korban éltem én…”,

hogy nem éltem, tömegekkel csúfoltam ki

csak az életet, kiket még a néha sem menteget,

megállt az idő, s nem látszott eleget

változni semmi az elmúlt fájdalom óta, mi lehetett.

„Oly korban éltem én…”,

hol a háborúk megtörtek, majd susogtak,

fejekben, tollakkal, papírok közt zubogtak,

hol szeretni már nem volt elég, csupán hallgatag,

s fivér maga vérére hágott, míg az anyák vacogva jajgattak.

„Oly korban éltem én…”,

miben megtépték az őszintét,

s magyarázkodnia kellett a szerelmesnek,

volt bátorság tagadni evidenst, s ha a figyelmek megültek,

megloptak a számítók s magadba belé lestek.

„Oly korban éltem én…”

mikor már lelkeket toloncolt az „erőltetett menet”,

s napról napra élte az ember, hogy élete nem kivétel,

űzve sorsát, kínlódva, sikítva, meztelen csenddel,

hátha van Isten ki még figyel s szánva elnyel.