Szabadon folytogat

Álmokat rejtő vágy,
elmét rabol ejtő tárgy,
ez érthetetlen maga,
s nem más, mint az értelem szava.

Menekülés előle,
megtévesztés felőle,
sötétség a fényekben,
alagút a mélységben.

Egyetlen virágszál,
ezeréves pusztaság!

Szívet markolja,
elvét unszolja,
bőrét mardossa!

Szabadjára engedve
semmit sem tevődve,
útján csak tengődve
magát eltemetve.

Megkötött kezek,
lebomlott hegyek,
feldúlt terek,
semmis tettek!

Tengerek partjai,
örökös tettei.

Elmét markolja,
Szívét mardossa,
csak Üresség maradt!

Vívódás

A lelkedben háború dúl,
úgy érzed rögtön megfúlsz.
Szívedet mardossa mint tűz,
belülről mardos mi űz.

Az ének harca folyik már,
ki lesz a győztes nem tudni, kár!
Feszengsz a kínok között,
vihar felhők gyűlnek magad fölött.

Szeretnéd elküldeni,
de nem tudsz hogy dönteni,
rád szakad az ég,
s nem tudod mit tégy!

Szaladnál ki a világból!
Részed kettészakadó,
rohanj míg bírod,
vagy fordulj szemközt!

Választanod kell gyorsan,
míg az ég rád nem szakad!
Fuss amíg a lábad éri a földet,
vagy álld ki az ütéseket!

Elemzés

Kedves Sallai László!

Először is köszönöm, hogy megtisztelted bizalmaddal folyóiratunkat! Megítélésem szerint a beküldött alkotásaid nem igazán érett munkák, ebből következőleg verseid elemzése helyett inkább arra biztatnálak, hogy költészeti próbálkozásaidat egészítsd ki sok olvasással, poétikai tanulmányokkal. A Szabadon folytogat igazából: fojtogat. Szóval a helyesírásodon sem ártana csiszolni még! (S ez csak a legsúlyosabb hiba, hozhatnék többet is.)

A következőkben közlök néhány gondolatot, amely reményeim szerint segít. Számomra a vers (de magának az irodalomnak is) egyik fő ismérve az, hogy túlmutat önmagán. Mindkét verseden azt érzem, hogy rímei görcsösen keresettek, s így nem is képesek mást közvetíteni a befogadó felé, csak ezt a kétségbeesett keresést, s a nem túl szerencsés „találásokat”. Az esztétikai élvezet pedig (ebből következőleg) elmarad: s ugye mi másért is olvasunk, ha nem azért, hogy esztétikai élvezetben legyen részünk…?

„Van már kenyerem, borom is van,

Van gyermekem és feleségem.

Szívem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.”

E néhány sor Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dal című verséből való. Lehetne idézni az egészet is, mert igen jó példa arra, amit láttatni szeretnék. Az idézet első és utolsó sora tulajdonképpen hasonlót állít: az egyik azt, hogy van kenyere-bora a lírai énnek, a másik meg összefoglalja, hogy szóval van eleségem. A második sor azt állapítja meg, hogy van már gyermeke és felesége az énnek, tehát minek szomorkodjon: most már boldog lehet végre (mégis: Boldog, szomorú dal – tehát hol ez, hol az, egyszerre akár mindkettő is). Amiért idehoztam az egészet: a feleségem-eleségem rímpár. Ebbe a két szóba tulajdonképpen bele van transzponálva a fenti négy sor. A feleség első betűjét lehagyva: eleség. Milyen egyszerű s milyen fantasztikus! A „feleség”-ben benne van az eleség is, fordítva viszont nincsen így. Tehát a feleség az egyszerre eleség is: lelki támasz, testi gyönyör. Ha megvan a feleség-eleség, akkor van mit enni-inni, ott van a család – van miért örülni is. A költeménynek ez csak az eleje, de végig ilyen elmés játék az egész. Minden mindennel összefügg (a költeményben) – ezt sugallják számunkra a Boldog, szomorú dal sorai. Ez a rögtönzött kis elemzés-féle arra akarja ráirányítani a figyelmet, hogy a rímek nem pusztán a költemény henye díszei. Ha rímes verset írunk, akkor ezt nem árt szem előtt tartanunk!

Sok sikert kívánok a továbbiakban!

Antal József