Erzsébet… Kiejtve ezt a szót egy szép régi magyar női nevet hallunk. Ismert és népszerű. Ma is sokan ezt a nevet adják leánygyermeküknek. Mint tudjuk, az Erzsébetek november 19-én ünneplik névnapjukat. Ám 66 évvel ezelőtt, 1944 novemberének Erzsébet estéjén a szép magyar női név tulajdonosainak köszöntése helyett háromnapos munkára vitték el Kárpátalja magyarlakta területeinek férfi lakosságát 18-tól 50 éves korig.
Szokása az a magyar embernek, hogy szeret segítni a bajban. Éppen a háború végén ne tette volna? Ne ment volna segédkezni a lakóházak, közintézmények újjáépítésében, főként, ha kérik is erre? Mentek a férfiak, lelkesen.
–Három nap? Az semmiség! Kibírjuk – mondogatták…
Többen közülük soha nem térhettek haza. Hogy hol voltak, milyen körülmények között és miért – senki sem tudta. Akik odavesztek, nem mondhatták el, akik pedig hazajöttek, nem beszélhettek róla egészen az 1989-es rendszerváltásig.
Akkor – mint egy bomba robbant az emberek lelkéből kitörő fájdalom és az igazságtalanság miatt érzett megalázottság, de a történteken már nem változtathatott senki. Kiderült, hogy a véreskezű Sztálin rendeletének megfelelően gyűjtötték össze a magyar férfiakat, ugyanis féltek attól, hogy a háborút követően a harcias nemzet „visszaüt”. Úgy gondolták, ha az életerős, munkaképes férfiakat kiirtják, a nők és gyermekek egymaguk, családfő és segítség nélkül aligha jelentenek veszélyt a „hatalomra”.
Hát így tettek… Háromnapos munkára hívták be a férfiakat csellel, majd gyalog különböző fogolytáborokba terelték őket a november végi hóesésben, fűtetlen helyiségekben, élelem és takaró nélkül, a legelementárisabb higiéniai feltételek nélkül, állatok módjára tartották őket. Szándékosan így törték ketté az itt élő magyarság gerincét.
Azt mondják sokan, hogy megbocsátották az átélt szörnyűségeket. De vajon meg lehet-e bocsátani, hogy szinte minden család elvesztett egy apát, egy testvért vagy egy gyermeket? Hogy azért kellett meghalniuk, mert egyetlen bűnük magyarságuk volt?
Istené a bocsánat… Hogy lehet megbocsátani azoknak, akik soha nem kértek bocsánatot? Hogy lehet megbékélni a múlttal úgy, hogy ezrek ártatlanságát soha nem ismerték el, a „hóhérok” nem kárpótolták őket semmivel? Hogy lehet megbocsátani annak, aki a sátáni tervet kieszelte, aki a rendeletet kiadta, hogy büntetlenül élhetett, míg a magyar családok szeretteik nélkül sínylődtek a mérhetetlen szomorúságban, szegénységben és reményvesztettségben?
Sokat hallottunk az akkori szörnyűségekről, de talán mégis az tudja igazán elmondani, hogy mi is történt tulajdonképpen, aki átélte, a saját bőrén tapasztalta. Ilyen túlélő nagyon kevés maradt, köztük is elenyésző azoknak a száma, akik vállalják, hogy beszélnek.
Az egyik ilyen túlélő a beregszászi Rontó József. Ő mesélt a 44-es „malenykij robot” embert próbáló körülményeiről…
A kezdetek…
„1922. június 22-én születtem Beregszászban. Első iskolaéveimet a görög katolikus elemi iskolában végeztem, melynek falai közt Kampó Sándor tanító úr tanított meg a betűvetés tudományára, az elementáris szántani műveletekre, a könyv, az olvasás, nem utolsósorban Isten szeretetére. Az 5. osztályt a Zrínyi utcában végeztem, ahol Délczegh Sándor tanító úr módszerei hagytak bennem maradandó, kedves emlékeket. A 6. osztálytól kerültem a Beregszászi Magyar Királyi Állami Gimnáziumba. 8 évet töltöttem a gimnázium falai közt, majd 54 társammal együtt 1941-ben érettségiztem. A neves tanintézmény igazgatója Papp Ferenc fizikatanár volt, magyar nyelvet és irodalmat Ozorák Ferenc tanított, osztályfőnököm pedig Csánk István matematikatanár volt. Hálával gondolok egykori tanáraimra, Bárdos Lászlóra (történelem), Zapf Lászlóra (német– latin), Páricska Zoltánra (francia). A gimnázium befejezését követően, 1941 – 1944 között a vasúti társasághoz kerültem forgalmista munkakörbe.”
1944
„Ez az év számomra is sorsfordító változásokat hozott. A koromnál fogva beleestem abba a korcsoportba, amelyet „háromnapos munkára” hívtak. Előbb gyalog jutottunk el a gyűjtőtáborba, onnan vagonokban szállítottak minket Legenyealsómihályiba (Szlovákia).
Amikor bejöttek az oroszok, haza akartam szökni Beregszászba. Előbb gyalog indultam el, majd út közben egy szekérre csaptam fel a csomagomat, én magam gyalog bandukoltam utána. Út közben az oroszok igazoltattak, és amikor meglátták, hogy magyar vagyok, nem engedtek tovább.
Egy falusi házba vittek, átkutatták a bőröndömet, az előszobába kísértek. Ott felhajtottak egy szál padlódeszkát és az alatta lévő pincébe zártak. Egy nap múlva egy másik faluba vittek, ott már több korombeli foglyot tartottak. A szlovákiai Legenyealsómihályiban volt velem két földim, az egyik Rákh Mátyás, a másik Sie László. Ők nem próbáltak hazaszökni. Miután az én sorsom így alakult és egy újabb faluba kísértek, próbáltam ismerősöket keresni, az egykori barátaimat nevükön szólítani:
–Matyi, Laci, itt vagytok?
Perecsenyben, ahol egy nagyobb magyar csoporttal hozott össze a sors, választ kaptam:
–Itt vagyunk.
Az történt ugyanis, hogy a legenyealsómihályi állomásfőnök az oroszok bejövetelét követően engedélyt adott a hazatérésre, de igazoltatáskor a barátaimnál megtalálták azt a pisztolyt, amelyet tőlem loptak el közvetlenül a távozásom előtt. A miatt jutottak arra a sorsa, amelyre én. A gyűjtőtáborból gyalog vittek minket Szamborba, éjszakánként olyan helyekre szállásoltak el, amelyek korábban istállóként szolgált. Ennek padlásán húztuk meg magunkat éjszakára. Nappal dolgozni kellett. A perecsenyi emlékeim egyik foszlánya jut most eszembe: arról a helyről az 50 év felettieket elengedték. Az egyik idős ismerősömmel próbáltam üzenni az édesanyámnak, hogy hírt kapjon rólam: életben vagyok. Soha nem tudtam meg, hogy a hír eljutott-e. Amikor gyalogmenetben meneteltünk a volóci útra, egyszer csak ismerős alakra lettem figyelmes: az édesanyám volt az. Élelmiszercsomagot hozott nekem. Odaszaladtam hozzá, átkaroltam a nyakát és úgy hullottak a könnyeim, mint a záporeső. Élelmiszercsomagot hozott nekem. Emlékszem, azóta sem ettem a szalonnát lekváros kenyérrel… Annyira éhes voltam! A testem le volt gyengülve a nehéz munkától, a gyötrelmektől és az embertelen körülményektől.
Szamborban is egy hosszú istállóba terelték az embereket, ott tudtam meg, hogy édesapámat és az öcsémet is elvitték. Ebben a fogolytáborban abból állt az életünk, hogy az erdőre jártunk fáért, a nehéz rönköket a vállunkon hordtuk be a konyhára. Fűtés nem volt sehol, a hideg istállóban, a földön aludtunk takaró nélkül. Jenkijevóba kerültünk innen. Ott azt mondták, adnak két hét pihenőt arra, hogy megerősödjünk, visszanyerjük erőnlétünket, de nem így tettek. Már másnap kihajtottak bennünket havat lapátolni.
Világ életemben vékony csontú ember voltam, vézna testalkatú, így könnyen megbetegedtem, a gyengélkedők listájára kerültem, ahonnan nem kerültem ki hosszú ideig. Talán ez mentette meg az életemet, hiszen a betegekkel elnézőbbek voltak, könnyebb munkákat bíztak rám. Egy évig betegeskedtem, nem volt étvágyam, egy falat étel – nem sok – ennyi sem csúszott le a torkomon. A saját részemet az ételből, a kását, a társaimnak adtam. Amikor felépültem, emlékszem, 7 tányér kását ettem meg egyszerre: akkor a társaim adták nekem az ő részüket, akkor rajtuk hatalmasodott el a betegség, amelynek nevét a mai napig nem tudom. Gyógyultnak hittem magam, de a lábamra állni nem bírtam. Újabb évbe telt, amíg újra megtanultam járni.”
Emlékek a pokolból…
„Emlékszem, a fogságban volt velem egy beregszászi bankigazgató is, Csánk György. Ő volt a vagonparancsnok. Egy alkalommal, amikor az egyik fogolytáborból a másikba szállítottak át bennünket étlen, szomjan, ő megsajnált minket és megengedte, hogy kidugjuk a kezünket a vagon résein, és havat szedjünk, azt megolvasszuk és igyuk, hogy ne haljunk szomjan. Emiatt leváltották tisztségéből, a helyére egy bátyúi cigányember került, aki már nem volt ilyen emberséges velünk.
A sors valahogy kegyes volt hozzám. A jenakijevói táborban volt egy Gerhardt vezetéknevű férfi, aki a kenyérvágó részleg vezetője volt. Nem beszélt sem oroszul, sem magyarul. Nem tudott senkivel beszélgetni, így az új foglyok közt kezdett el kutakodni, hátha talál valakit, aki beszél angolul. Angolul nem, de franciául beszéltem. Ezt a nyelvet ő is beszélte. Így, hogy maga mellett tarthasson, a kenyérvágóban adott nekem munkát. Többé nem éheztem. Járt hozzánk egy tiszt, aki naponta egy kenyeret vitt tőlünk a családjának, később ő volt az, aki felolvasta azoknak a névsorát, akiket hazaengedtek. Ismeretségünknek hála, én is felkerültem az „elbocsátottak” listájára. Mikor biztossá vált, hogy hazamehetek, eltett nekem egy kenyeret az útra. A vonatra kerülve a drága kincset a fejem alá tettem, de amíg aludtam, ellopták. Egész úton nem volt mit ennem. Legközelebb csak Szlatinán jutottam vízhez: ott forró vizet árultak, azt ittam.
Az öcsém, Lajos, szenteste, a szeretet ünnepének estéjén halt meg úgy, hogy félrebeszélt: húslevest kívánt, amit már soha többé nem kóstolhatott meg.
A fogolytáborban velem volt egy Baranyai nevezetű vasutas, aki korábban a beregszászi járási Borzsován szolgált. Hely szűkében egy ágyon feküdtünk. Az éhezés és a hideg következtében nagyon legyengült a szervezete. Én a terembe készültem, ott többen voltak, a leheletük felmelegítette a levegőt, melegedni akartam. Baranyai lefeküdt és betakarózott a köpenyével. Mire visszaértem, meghalt. Mikor a zsidó fogdmeg értesült a haláláról, kihirdette: aki levetkőzteti a halottat, az kap egy tál pótételt. Éhes voltam. Vállaltam. A bajtársamat meztelenre vetkőztettem a temetéshez, hogy ne haljak éhen. A temetés úgy zajlott, hogy egy üres helyiségben csomóra dobálva tárolták a halottakat, és amikor megfelelő mennyiség gyűlt össze belőlük, az élőket kihajtották a hóviharba sírt ásni, abba dobálták egymásra az elhunyt embereket: jeltelen tömegsírokba. Ha az élők közül valakinek elfeslett a cipője, a hajcsárok nem engedték tovább.
Földim, Rákh Mátyás is elkapta a nevenincs betegséget, amelyben én is egy évig szenvedtem. Amikor rádöbbent, hogy nincs étvágya és napról napra gyengébb, szívességet kért tőlem. Volt egy kanala, amit a menyasszonyától, a borzsovai Varga Ilonkától kapott. Amikor ráeszmélt, hogy ő már többé nem tér haza, megkért rá, hogy juttassam vissza a kanalat a lánynak.
Hogy Sie Lászlóval mi lett, máig nem tudom. Ha Debrecenben a telefonkönyvben szerepel ilyen nevű személy, az valószínűleg ő lehet.”
Itthon…
„Három év után térhettem haza. Szlatinán keresztül, vonattal érkeztem Beregszászba. Én hajnalban léptem be a családi házba, az édesapám pedig délután. Édesanyám szíve majd megszakadt a boldogságtól, hogy nemcsak én, de az édesapám is élve hazatért. Az öcsém azonban odamaradt. Édesapám elmondásai szerint a halálos ágyán csak azt hajtogatta:
–Mamu, tessék befőzni a levest!
Éhen halt. Hazatérésünket követően sokáig nem mertünk rendes ételt fogyasztani. Előbb csalánlevest, egyéb levesféléket fogyasztottunk, hogy lassan hozzászokjon a gyomrunk a tápláló étkekhez. Mi talán azért éltük túl az éhezést, mert egyébként is vékony fizikumú emberek voltuk, szívósabbaknak bizonyultunk a nélkülözések közepette, mint a testesebb, erősebb férfiak. Ők úgy hullottak el egymás után, mint a legyek.
Hazatérve hosszú ideig munkanélküli voltam, majd az unokatestvérem segítségével Gutra kerültem tanítónak. 1966-ot írtunk ekkor. Egy évig tanítottam itt. Akkoriban minden évben áthelyezték a tanítókat. Ilyen körülmények között 27 évig dolgoztam. A három évtizednyi tanári munkát sem önszántamból adtam fel. Édesanyám súlyos betegsége miatt kényszerültem hivatásom feladására. Fekvőbeteg lett, én gondoztam. Nem volt más jövedelmünk, mint az anyám nyugdíja. Ebből tengődtünk. Később ismét visszatértem a kaptafához: Badalóban, Gáton tanítottam. 1972-ben költöztünk Beregszászba. Korábban Badalóban éltünk. 1948. szeptember 3-án nősültem meg. Beregszászban, egy parkban ismerkedtem meg a leendő feleségemmel. A kereskedelmi szférában tevékenykedett. Három gyermekünk született, egy közülük még kisgyermekkorában meghalt, a másik 2003-ban, 52 évesen. Egyetlen gyermekünk, egy fiunk maradt, aki jelenleg Magyarországon, Dunaújvárosban él. Havi rendszerességgel hazalátogat, az unokáink, Marianna és Mónika is gyakran megfordulnak nálunk.
Az elhunyt fiam felesége viseli gondunkat a feleségemmel. A menyem sem egészséges, mellrákja van. Nem elég megbirkózni a saját terheivel, de még a mi gondviselésünket is vállalta. Az Isten áldja meg érte!”
Felejteni nem tudok…
„A lágeres szörnyűségeket nem lehet elfelejteni. Az ember egy idő után megtanult együttélni az emlékeivel. Az 1989-es rendszerváltásig még beszélni sem lehetett a „háromnapos munka szörnyűségeiről”.
Jelen…
„Rendszeresen olvasom a Beregszász lapot. Szeretem ezt az újságot, mert az egyszerű emberekhez szól. Örülök annak is, hogy a magyarságszervezetek évente megemlékeznek a sztálini lágerekbe elhurcolt áldozatokról. Annak idején én magam is többször felszólaltam az ilyen jellegű megemlékezéseken, meséltem az ottani eseményekről.
Ma már ezt nem tehetem meg, hiszen fekvőbeteg lettem.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani Gajdos István polgármesternek és segítőinek, akik nem feledkeztek meg a lágeres szörnyűségek túlélőiről és első alkalommal 200, majd 150 hrivnya pénzadománnyal könnyítették meg nem könnyű mindennapjainkat.
Amíg egészséges voltam és eljártam a megemlékezésekre, az egyik beszédemben ezt hangsúlyoztam:
–A jeltelen tömegsírokba temetett embereknek semmilyen emléket nem állítottak, még az sem derült ki, miben haltak meg. Legyen ez a Puskin téri emlékmű mindannyiunk közös emlékhelye, amelynek talapzatáról soha ne hunyjon ki az örökmécses.”
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések