Szólni kényszerít

Csipetnyi só a föld,

álom a szeretet.

Génekbe temetett

sorsomat megvetem.

Holdárnyék lettem,

szájra varrt igazság.

Nem kell csend,

ronggyá nyűtt alázat,

hitvány igazság-látszat!

Őselem kényszerít

szólni: a valóság.

Ennyi kell

Száj szögletén vajúdó mosoly,

égkék-tiszta tekintet,

elfelejtett legyintés,

ki nem mondott igen,

szárnyasan rebbenő sóhaj,

vércsepp-fakasztó szívdobbanás,

egy apró, meleg szoba

– ahol elnyújtózik a béke –,

Isten kacsintása,

rózsaszínű remény

csillanása

a homályba omló égen.

Ennyi kell. Hinni:

lesz holnap,

szerelem,

– reggel újra

teérted is

felragyog a nap.

Ma és holnapután

Novemberi szürkeségben

rám mordul a magány,

nyűtt szükség, tarka gondok

fogják a kezem

erősnek hitt húrok

nyöszörögnek bután.

Fáradt vagyok. Beteg.

Nem gyógyít meg

a kékszemű hit sem.

Mordul a magány.

Megvirrad,

itt az új nap,

nincs menekvés.

Négysoros

Anyámnak

Testedből csírázott létem.

Hitványnak? Jónak?  Nem tudom.

Haraggal, hálával sújtva

szeretlek, anyám, nagyon.

Pillanatkép

Csontszínű látszat a világ.

Koldustól csent boldogság.

Az önámítás megtart még.

Táncolj, ha húzza a cigány.

Útravaló

Osszatok békét, nagyurak:

mosolyt, frissen sült kenyeret!

Én csak szebb világot akartam:

virággal hímezni a rétet,

föléje kékkel az eget.

Mormoljatok imát, urak:

nincs áldás azon, aki bánt!

Könnyű álmot hintek szerteszét:

nektek adom az igaz hitet,

serkentek egy színdobbanást.

Ne bántsatok engem, urak,

esküvésre kulcsolt kézzel:

kenyeret akarok, álmokat,

mesét mondani gyermekemnek

a kék ég zengő hitével.

Hagyjatok engem, nagyurak.

Emberré nőttem, bennem vágy:

álmodni, szeretni akarok,

amire nem képes senki más.

Engedjetek utamra hát!

Én és a vers

Végzetem a vers,

Benne élek, halok.

Dúdolok, sziszegek

új dalt, egyszervoltat.

Amit csak én tudok.