Végre elkészült az Anathema óriási várakozást katalizáló új albuma. Aki ismeri a zenekart tudja, hogy honnan indultak és hogy mivé lettek. A zenekar első stúdió albuma még ’92-ben látott napvilágot akkor még doom metal stílusban. Ezt a stílusú zenét akkoriban az ének terén a nem túl színesnek és finomnak nevezető, hörgés, a zenét pedig a tipikus, nyers doom metal elemek jellemezték. Azonban a zenekar albumról albumra egyre többet finomított mind zenei hangzásán, mind a vokálon. A ’96-s „Eternity” album óta a zene egyre inkább a rock felé közelített a metáltól, az ének pedig időről-időre kifinomultabbá és érzékenyebbé vált. A csapat 2003-s „A Natural Disaster” albumára már inkább lehet mondani, hogy pop-rock zene, minthogy bármi más. Egyvalami azonban biztos, az Anathema „Eternity” albumtól kezdődő szerzeményei egytől-egyig a lélek zenéi. Ahogy Vincent Cavannagh, a zenakar énekese/gitárosa fogalmazott egy interjúban évekkel ez előtt: „A dalaink nem dalok, inkább érzések”. A kijelentés lényege valóban az, hogy az Anathema zenéje mostanra túlnőtte a zene kategóriáját. Valami sokkal több annál, hogy pontosan mi, azt nehéz lenne meghatározni, de egy valamit bátran kimerek jelenteni: ma az Anathema játsza a világ egyik legszebb zenéjét! Aki hallgatja, közelebb kerül magához, önkéntelenül is többé válik, részese lesz valami olyannak, ami, ha lehet mondani: a létezés egészével kapcsolja össze.
Az új albummal kapcsolatos óriási várakozást itt nem csak átvitt értelemben, hanem szó szerint is kell érteni, mivel a banda 2003 óra nem adott ki stúdióalbumot. Bár az elmúlt években jelentek meg újabb munkák. Az egyik ezek közül egy mindössze hét dalból álló kislemez volt „Everything” címmel, amit egy különleges hangulatú válogatáslemez követett a „Hindsight”, melyre korábbi dalok akusztikus átdolgozásai kerültek fel. Ezek után nem csoda, ha az új albumot a rajongók a végletekig kiéheztetett hangulatban várták. Kérdés, hogy érdemes volt-e erre várni ennyit?
A zenekar tagjai hivatalos weboldalukon nagyon bizakodóan nyilatkoztak az új anyagról. Olyanokat mondtak róla, hogy ez eddigi legjobb munkájuk, illetve, hogy az énekes, Vincent hangja itt szól a legszebben. Az biztos, hogy az emberben hallva az újabb és újabb Anathema albumokat önkéntelenül felmerült a kérdés: Hová tudják még ezt az egészet szépíteni, finomítani, fokozni? Mi jöhet még amit nem mutattak meg eddig a szépségből, a lélekből? Ennek ellenére mindig újat tudnak mutatni. Így van ez részben az új album esetében is. Azért írom, hogy részben mivel az új album összeállítását egy kicsit „csalásnak” érzem. Ugyanis az albumon szereplő 10 dal közül 4 olyan is akad, mely a 2-3 éve kidobott „Everything” demón is szerepelt már. Hozzátartozik a dologhoz, hogy hangzásukban egy kicsit átdolgozták őket, de azt nem állítanám, hogy ez jelentős változást eredményezne a dalokban, illetve hogy feltétlenül előnyükre vált. Lényegileg itt az történt, hogy Hindsightosították őket, vagyis a „Hindsight” album hangzásához lettek igazítva. Hogy miért? Mert ez a hangulat jellemző az új lemezre. Az előzetes ígéretekkel összhangban az új anyag valóban a Hindsight hangzásvilágát, hangulatát követi. Még amellett is, hogy kerültek az összeállításba olyan dalok is, melyek semmilyen korábbi Anathema szerzeményre nem hasonlítanak, tehát az Anathema részben megint egy új stílusirányzatot kebelezett be. Mindenesetre azért az albumon több dalt lehet a régebbi munkákhoz kötni. No de lássuk dalonként, hogy milyen is ez az új album:
A lemezt nyitó „Thin air” leginkább a „Balance”, a „Closer” és a „Looking outside in indside” jellegű korábbi Anathema dalok sorát szaporítja. Jellegében leginkább az utolsóként említett szerzeményre hasonlít. Többet szerintem nem is érdemes róla mondanom.
A második dal, a "Summer Night Horizon" az egyik olyan szerzemény az albumon, amihez hasonlót korábban tőlük még nem hallottunk. Nem mondanám, hogy a kiemelkedő szerzemények, vagy a klasszikusok közé tartozna, de mindenképpen innovatív, hangulatában, hangzásában újszerű.
A „Dreaming Light„ című szerzemény az egyik olyan darab az albumon, melyben több konkurens zenekar hangzása is tetten érhető. A dal egésze maga szerintem egy Coldplay, egy Queen, és egy Porcupine Tree dal keverékéhez hasonlítható. Az album egyik legerősebb és legszebb dala. Vincent hangjának újabb drámai fejlődése ebben a dalban domborodik ki leginkább. Azt elképzelni sem tudjuk, hogyan tud albumról albumra szebben énekelni, de mégis megteszi.
Az album negyedik dala az „Everything”, mely szerintem a csapat karrierjének egyik legnagyobb szerzeménye! A középtempós dalok közé sorolható, de ahogy címe is mutatja „Minden” benne van, ami Anathema, ami élet, ami lélek. Talán az album legerősebb dala. Ez az egyik olyan dal, ami az „Everything” demóról származik.
Az album ötödik és a hatodik dala szintén az „Everything” demóról származik. Csak ott egy dalként szerepeltek. Ezen az albumon viszont két egymást követő darabként kerültek be az összeállításba. A teljes anyag a korábbi „Angels Walks Among Us” dal anyagából származik. Annak végét csippentették le a „Presence” című számhoz, mely maga tulajdonképpen csak zenei aláfestéssel megszínezett beszédből áll. Maga a szöveg és annak „szavalása” az „Eternity” albumon szereplő „Hope” című szám felvezető szövegének hangulatát idézi fel. Egyébként szerintem az „Angels Walks Among Us” az „Everything” után talán az album második legerősebb dala. A leginkább az „Eternity” albumon található „Angelica” című dalhoz tudom hasonlítani hangzásában és dallamában.
Az album hetedik dala szintén egy „Everything” demós anyag, nevezetesen az „A Simple Mistake”. A dal stílusban szintén újításnak számít. Nincs benne semmilyen olyan elem, ami különösebben az Anathemától korábban megszokott anyagokra emlékeztetne. Ez a szerzemény is leginkább egy Porcupine Tree albumon kaphatna helyet. Ez a „We’re here because we’re here” album leghosszabb és legösszetettebb szerzeménye.
„Get Off, Get Out”, ez a nyolcadik dal. Az album leggyorsabb, de korántsem leghúzósabb dala. Abszolút slágeres, leginkább a „Serenades” albumon található „Sleppless” című szerzeményhez és egy Colplay dalhoz tudom kötni. Ám talán a "Sleppless" néhány árnyalatnyival erősebb dalnak sikeredett.
Az albumon kilencedikként helyet kapó „Universal” szintén a legszebb és legerősebb dalok közé tartozik. Abszolút Porcupine Tree jellegű szerzemény, egy kis Pink Floyd hatással megfűszerezve, a végletekig lelassított tempóban, gyönyörű refrénnel.
Az albumot záró szerzemény a „Hindsight”. Egy ugyanilyen című dal már szerepelt az „Everything” demón is, de ez nem az, teljesen más. Egy elég egyszerű alapokra építő, instrumentális darab, mely azért az „A Natural Disaster” albumon szereplő, szintén ilyen jellegű „Violence” című dal szintjét korántsem üti meg.
Az album egészére összességében az jellemző, amit a címe is mutat: „Itt vagyunk, mert itt vagyunk”. Ez az album nem akar minket a fellegekbe vinni, hogy valahol megtaláljuk a régóta hajkurászott igazságot, és nem is mereng a múltban, belehajszolva minket korábbi keserű élményeink fájdalmas szövevényeinek hálóiba. Az album az itt és mostról szól, arról, hogy teljesen mindegy hogy miért, de itt vagyunk és ebből a helyzetből kell kihoznunk a legtöbbet. Ez az album a mostban árad szét, de abban végtelenül elmerül. Így szünteti meg a zene és az ének által a minket körbeölelő és átható lét és az érzékeink által tapasztalt valóság határait. Nem állítom, hogy feltétlen az Anathema legjobb anyaga, de kétségtelenül egységes, egyedi és mint az már elvárt, csodálatosan szép. Stílusában, ha lehet, még poposabb a korábbi lemezeknél, de amolyan Anathemás módon.
Mindazonáltal amennyire legtöbb rajongótársammal folytatott beszélgetéseimből kiderült, a rajongók már nem is igazán az új albumot, hanem a következő Budapesti koncertet várják. Ez jogos is, mivel az Anathema inkább már csak koncertbanda, mint stúdió, másrészről az albumokon nyújtott ragyogást csak egyféle képpen tudják még emlékezetesebbé tenni: élőben. Ezt volt szerencsém személyesen tapasztalni.
Szinay Balázs
Végül álljon itt egy kis ízelító az albumből két dal erejéig:
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések