Írás és tudatlan

Mit tervez a Lét veled,

hogy a példaképből csak kép vagy,

művész helyett éllovas,

s a pillanat összegyűri emléked?

Mástól jó a féligazság is,

elég, ha csak másolja művedet,

megszerkeszthetnéd a Szentírást is,

de végtére is barátom…, ki törődne veled?

Mennyit kell még fizetned,

hogy a tudós ne csak elemezzen,

míg közben a szentség embere is pusztán méreget,

…hogy engesztelj mindenkit, s vívd ki tetszésedet?

Felejtsd el, óh olvasó a múltat!

Árnyékot vet csak a volt század ide!

Vesd el nyelvtudós a száraz tényeket,

Gondolkozz el most szívvel!

Szeretik látni, ha ember vagy,

de az ember attól ember, hogy szenved,

mindenki benned bízik költő,

de téged a könyörgés szaván kívül mi támaszt meg?

Ha átitat a létezés,

s magadra a teremetés formáját méred,

szemedbe mosolyog akihez szemtől szólsz,

s aztán eltűnve marad néma, te meg eretnek.

Eleven nevelem magam létét,

elmegyek, elveszek, sanda eszmékért,

megveszek, megverem magam a szépért,

elveszem, elnyelem a magam vétkét.

lét leszek

költő leszek

fényt nyelek,

börtönbe megyek

Rab leszek a fény börtönében,

halk leszek a tény ösztönében,

hogy nektek már csak „mű” legyek,

most csak én vagyok, s ti elégedetlenek.

…Néma poéta ki tetteivel költ,

Méla stróféta ki elvével dönt,

leckét adok nektek a létben és nem-létben,

eszméletet s zavart elmém tükrének görbületében.

Azzá válok, mi az előtt voltam:

Vagyok, aki Vagyok.

Elemzés

Írás és tudatlan: ha valaki tud írni, akkor az már legalább bírja az írás képességét, ennek ellenére a cím mégis azt köti szorosan az és kötőszóval az íráshoz, hogy tudatlan, azaz: ha valaki írástudó, az nem jelenti azt, hogy mást is tud, hogy „tudó”.

Ha a címet a vers egészének ismeretében értelmezzük, akkor már világosabb a kép: a költőre, az Énre senki nem kíváncsi, csak arra, hogy írása megfeleljen az elvárásoknak, hogy a szubjektum legyen benne halott, s csak helyesírási szabályok halálos betartása, rímképletek, időmértékes szabályok alkalmazása, divatos szavak halmozása, s a mindig a megfelelő személynek való ajánlása legyen. De ha nincs benne az Én, akkor nincsen benne senki. Ez a gondolatkör felidézi bennem az Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című alkotásában „teremtett” HIMETASZ szervezetét: Homogenizált Irodalmi Művek Elektronikus Termelésére Alakult Szervezet (HIMETASZ). Ha elakadsz az írásodban… egy gép befejezi helyetted a te stílusodban. Negatív utópia 1979-ből? Vagy maga az élet csupán? Ez az elgépiesítés az írás gyakorlatát semmisíti meg, teszi szükségtelenné. De az olvasás „haláláról” is olvashatunk Calvino könyvében: „Egy ilyen masina, magyarázta [ti. Lotaria], ha megfelelően beprogramozzák, pár perc alatt elolvas egy regényt, s listát készít a szövegben szereplő szavakról az előfordulás gyakorisága szerinti sorrendben. (…) Az elektronikus olvasás jelzi az előfordulások gyakoriságát, s elegendő végigfutnom a jegyzéket, máris tudom, milyen problémákat vet fel a tanulmányozandó könyv.”

Vissza a vershez! A költemény elején burjánzanak az ellentétek: példakép ↔ kép; művész ↔ éllovas; emlék ↔ felejtés; igazság ↔ féligazság; eredeti ↔ másolat – majd a lírai én ekképp fakad ki: „…megszerkeszthetnéd a Szentírást is, / de végtére is barátom…, ki törődne veled?” Nem receptet keres arra, hogyan válhatna sikeres költővé, nem a sikert hajhássza. Hanem annyit szeretne csupán, hogy az emberek az embert keressék benne, arra legyenek kíváncsiak: „Vesd el nyelvtudós a száraz tényeket, / Gondolkozz el most szívvel!” A (kevésbé szakavatott) olvasót is arra szólítja, hogy feledje el a múltat: egyfajta tabula rasa vágyképe él benne. Hogy egy hófehér lapot teleírhasson, aztán az egy az egyben átmehessen az olvasók lelkébe, s ott rezonáljanak egymással: ember az emberrel, lélek a lélekkel.

„…szemedbe mosolyog akihez szemtől szólsz, / s aztán eltűnve marad néma, te meg eretnek.” Mikor a költő belead apait-anyait, egyszerűen kiröhögik és nem értik, amikor csont őszinte, pont akkor félnek meglátni benne az embert. Lélektől lélekig így nem juthat el az üzenet. Ezért is él paradox módon a fény börtönében a lírai én: tisztában van azzal, hogy önmagában fény van, hogy benne világol a költészet életadó fénye („…költő leszek, / fényt nyelek…”), de mégis, amikor pusztán „én vagyok (…) ti elégedetlenek”: hát mi kéne még?! – segélykiált a költő. A „méla stróféta” azonban nem adja egykönnyen magát: „Azzá válok, mi az előtt voltam: / Vagyok, aki Vagyok” – az én integritását igyekszik őrizni egy bomlott korban.

Antal József