Bulvármassza

Akadt ma némi időm, s átböngésztem jónéhány internetes portált – legfőképpen hogy tájékozódjak, s ebbe bőséggel beletartozik a bulvár is.

Semmi bajom nincs a bulvárral, és a celebekkel. A világ viszonylag egyszerűen működik e tekintetben is. Van egyfajta kereslet, és van egy másik oldal, a kínálaté. A rendszer  - legyünk optimisták, s ne  menjünk bele a tervszerű népelbutítás összeesküvés-elméleteibe, nálamnál komolyabb üldözési mániával rendelkező kollégáim ebben profibbak - , kiegyensúlyozott. Hiszen mi a frászért mutogatnák a médiumok ezt vagy azt a hírességet, ha nem lenne érdeklődés irányába? Ne legyünk naivak: a különböző írott, vagy elektronikus csatornák nem jótékonysági intézmények. Profit kell, méghozzá elegendő, s ehhez azt kell eladni a kedves befogadónak, amit az meg szeretne enni. Mindannyian láttuk-hallottuk megbukni ezt vagy azt a televízió-műsort, eltűnni egy elhasznált celebet, mert a kényes ízlésű bulvárcsinovnyik már unta. Nézettségi adatokat lesünk, melyik műsorsávban, melyik korosztályt mi érdekli, méregetik, melyik utcalap milyen példányszámban fogy, s talán vannak még közöttetek, akik emlékeznek a megboldogult Kacsa magazinra, amelyik valamikor ’89 környékén elsőnek vette kacsaszárnyai alá a hazai médiában ismeretlen műfajt, teszem hozzá, csepp szégyenlősség, bátortalanság nélkül.

Nos, a Kacsa magazinnál legalább tudhattuk (már ha képesek voltunk két gondolatot összekötni a fejünkben, ez akkoriban sem ment mindenkinek ennyire egyszerűen), hogy kacsa.

A mai bulvárt viszont komolyan kell venni. Figyelem, celebek, sztárok és művészek, egyéb érdekeltek! Tessék komolyan venni! Van, aki erre már rájött, s a rá jellemző elegáns iróniával el is lépett a csapkodó pennák kereszttüzéből: Koncz Zsuzsa, a Ki nevet a végén című albumán a következőt énekli: „.. a napisajtón, meg a hetisajtón, de főleg a bulvárlapokon – rajtuk múlik, kiből lesz rossz nő, áruló, vagy éppen epigon.”

Koncz Zsuzsa dalszövege beletalált, bár igaz: ő megmondhatja, ahogy azt is megmondta másszor: Ha énekelni nem hívják a televízióba, főzni nem megy el.

Kevés művész engedhet meg magának ilyen értékrendet és stabilitást. Lassan fossziliaszámba menő táncdalénekesek ugranak két pohár fehérbor között a konyhába, ahol gyanítom, életükben nem jártak annakelőtte, hogy 19:30-ra elkészüljön a mai hal a tortára, s indulhat a vacsoracsata, önmagukat megalázó jobb sorsra érdemesek heti rendszerességgel árulják magánéletüknek forgatókönyvét, amit jó előre megkapnak, s ma egy színésznek nem rossz dolog reggeli műsort vezetni a televízióban, s talán csak néha van valakinek lelkifurdalása amiatt, hogy a műsorvezetők meg otthon kertészkednek.

És figyelem, kedves olvasó, televíziónéző! Te is vedd komolyan. Szórakozz, nevess velük, inkább ne rajtuk, hiszen szórakoztatni akarnak, de ne hidd, hogy minden lány modell, akit egyszer ruha nélkül lefotóztak valahol, ahogy az sem műsorvezető, aki minden nap a televízióban arrogánsan követeli, hogy telefonálj MOST, tudd, hogy nem kell mások bélműködésének hangjaira hagynod üres estéid megtöltését, s még ennél is van tovább – még azt sem kell elhinned, ami nem ennyire egyszerű.

Lenézni sem kell a bulvárt. Miért is tennéd? Éveken át, naponta megvettem a két legnagyobb bulvárlap egy-egy számát, s remekül szórakoztam rajta, hogy ugyanarról a hírről mennyire mást írnak ma, majd holnap egymásra hivatkozva folytatják, s ha jó a téma, kitart vagy két hétig ez. Ez a dolguk, ahogy a tárogatóművésznőknek hogy tárogassanak (értsd, ahogy akarod), a butáknak, hogy buták legyenek, a mellnagyobbítóknak hogy valahogy egy harmadik mellett is sikerüljön magukra varratni, és így tovább. Fanyalogni nem kell. Hiszen tudjuk: kereslet és kínálat egyenlíti ki egymást.

Amivel komolyabb bajom van, az a már félszóban említett, ennél bonyolultabb dolgok. Volt szerencsém néhány színházi előadást megnézem az egyik legjelentősebb zenés színházunkban, a hungarikumnak tartott műfaj hazai fellegvárában, s bizony, kiérdemelték, hogy előadás közben keljek fel, diszkréten prüszkölve. S a 901 fős nézőtéren még így is maradt 900 ember, aki szájtátva hallgatta a jobb sorsra érdemes, a művész és a celeb határmezsgyéjén egyensúlyozó előadókat, Szabó Magda és William Shakespeare nyughatatlan hánykolódása közepette. A díszlet csillog, nagyon nagy a technika, van forgószínpad, kell a látványelem, különben kiderülne a turpisság: az egésznek hiányzik a közepe. A művésznők csinosak, a férfiak sármosak, a kis szubrettecskék nagyon örülnek minden magas hangnak, s a metroszexuális anorexia trendjének megfelelő ifjak már majdnem felveszik a versenyt a kilencvenes évek fiúbandáival.

S mindeközben, hír és hírverés nélkül, nem messze ettől a helytől az értő közönség hónapok óta színpadon tartja Madách Ember tragédiáját egy olyan színházban, ami fél éve még a túlélésért küzdött, Bánffy György, Borbáth Ottilia, Gyurin Zsolt, Buzogány Márta – hogy csak a kiemelkedőket említsem.

Tudom, nem színikritikát kell írjak itt, erre vannak nálam avatottabbak. Egyszerűen a jelenségre szeretnék rávilágítani: nem az az érték, amit az arcunkba dörgölnek, vagy legalább is nem kell elhinnünk, hogy az az érték.

Az értéket mi magunk határozzuk meg. Eldönthetjük: hagyjuk sodorni magunkat a kész kínálat egyszerű befogadásával, vagy megválogatjuk, mit eszünk meg. S ha a válogatás során mégis a bulvár mellett döntünk, az sem baj. Lényeg, hogy tudjuk: mi döntöttünk így.

S ettől az egyszerű lépéstől máris gondolkodni voltunk kénytelenek.

Küldd be hozzászólásodat!:

Komment hozzáadása