Magányos dallamok

Tengerekbe

tündöklő

délibáb

szívja

magába

az

alkony

tiszta

csókpecsétjét

szótagokra

bontva

a

nyugodni

készülő

világ

ezernyi

fájdalmát…

Indulatszók

olvadnak

szám

szögletében

mássalhangzó

jajjal

sikít

a

„bolond

hangszer”,

a

„fekete

zongora”…

Igen.

Most

visszaperlem

álmaim

oltárképét:

a

szentséges

ikont,

hisz

Sorsod

írisze

fényorgonákkal

vonja be

az

Égboltot

és

minden

pillanat

infinitivus:

„Sírni,

sírni,

sírni”…

Isten

is

szótalan

és

hangtalan

„akasztja

hárfáját

szent,

szomorú

fűzre”

teremtve

milliárd

lélekcsillagot

ama

végső

nagy

rekviemre,

mi

„Kiömlik

 az

 ő

ütemére”

zúgó

hegedű

nyerítésre.