Nyugalom

Néha csönd-székében ül a nyugalom.

Szíve melegen süt boldog homlokán.

Megfogja kezem, s reá csókot lehel

- ami szürke volt, ma szivárvány.

Elnézem, hosszú ősz szakállát

mint simítja álmodón,

lopva rám néz, majd újra messze jár.

Csak ámulok. Nem zavarom.

Állok némán, s észre sem veszem,

hogy a világ ma megfordult velem,

e törékeny csoda, ez álló perc

csak rám hinti áldó sugarát,

mire felocsúdnék, eltűnik tán,

de bennem örök, s él igazán.

Lelkem forrón magához öleli,

nem válnak el soha már.

Néha...

Néha jólesik csak hallgatni a csöndet,

a város messzi, elmosódó zaját,

melyet időnként kutyaugatás szakít meg,

aztán folyik a távolba tovább.

Szemhéjam becsukódik, s kitárul:

egy pillanat az örökkévalóság,

ami elmúlt, már csak emlék,

a jövő álom, a ma bizonytalanság.

Néha álmomban

Néha álmomban

hófehér köd mezején

elpihen a magány.

Didereg az ég,

zúzmarát vacog szerteszét,

csipkefátyolát teríti a földre,

keblén halk léptekkel száll föl a csönd:

ez a legszebb hang!

Piheg pille remény

reszket a szív mélyén...

Megköti bársony köntösét az éj,

tekintete két áldó kéz

némán, ahogyan rám néz...

Néha álmomban...

hófehér költemény

- látomás csupán.

Szárnyával felém int

Szárnyával felém int

a végtelenek szőke madara.

Viszi és hozza szívében

mindazt, ami jár: az életem.

A nap koronája: özönlő arany

- lecsordul szárnyára,

s továbbgördül némán a vállamra

- miért hiszem, hogy mindez véletlen?

Sorsom sírköve névtelen,

így kell, hogy legyen.

Mert a tengerben minden lét

addig kopik, csiszolódik,

míg igazgyönggyé nem finomul.

Addigra tán porrá zúzza

az óceán hullámárja,

de bármily apró részekre törik,

a sok kis szemből lánc fűződik,

mely ragyogó és egyetlen kincs

a Mindenség tenyerében.

Keserű éji vallomás

Hatalmas hófehér réteken

hangtalan siklik a Végtelen

már túl az áttetsző jéghegyen

úszik a kékszínű éteren.

Lámpásként gyújtja meg száz dalom

száz dalom kigyullad ajkamon

ajkamtól parázslik ablakom

ablakon beragyog csillagom.

Mesékbe elrejtett szárnyamon

nem szabad túl messze szállanom

életnyi terhekkel vállamon

nehéz a kövek közt játszanom.

Süketen hallgatom, ki néma,

vakon nézve látok, s ha néha

könnycseppként kicsordul bánatom

tollamat bemártom, s megírom.

Csacsi-pacsi

Kardot, bárdot

eltemettem,

öröm-eröm

Isten-hitem,

szeretetet

adok-kapok,

élek s félek,

latolgatok,

talentumot

sokszorozok,

amit tudok,

továbbadok.

Szív reméli

hogy eléri

hátha még a

régi égi

hajót - ha jót

teszek s leszek

mennybevéve

egykor - s akkor

rémlik: én itt-

hagyok csapot-

papot. Vagyok

ezért - miként

a Duna - ily

beszédes és

néma én ma

Mindenszentek este.

És te?

Esti ima

Istenem, eltelt a szívem

a múlt árnyaival.

Pedig hogy repülne Feléd

törött szárnyaival!

De lehúznak sötét gyökerek,

s becsukódnak bíztató szemek.

Lelkem mély csend-tava mégis

fodrozódva-súgva kér

- s néma tükrén könnycseppként ma

megcsillan a halk remény.

Az éj ölén e költemény

- s az Úr kezén elalszom én...