Emelj fel!

Emelj fel a porból,

Hogy lássam az örökkévalóságot.

Ne legyen tékozló szemem hadjárata,

A megbánás jelképe.

Emelj fel a vérből,

Hogy lássam a merő magány,

Fakóvá váló jelképes csókját.

Szétszakítva bilincseit a holnap,

Csüggedő fájdalma,

Lelkedért szól egy régi ima,

Ölelésed és vígaszod,

Megtorpanva az őrület küszöbén.

Vedd fel a földről a végzet pecsétjét,

Rágalmak halmazával a hátad mögött,

De érezz úgy, mintha sírbóljövő ének dallamát hallanád.

Emelj engem a fényre,

Hogy lássam az életet.

Érezzem minden érintését,

Vágyakozhassam a bűnbocsánatodért,

És hogy beteljesüljön halott szerelmem,

A lelked húrjain keresztül.

Távol a tegnaptól

Csak a fény, ami felkorbácsolja az érzelmeket.

A törékeny lélek, amely nem bír szembesülni a beteg korral.

Az emlékezés csarnokában találkozom veled.

Leheleted görcsberándító mozdulatokat sugall,

Akár az átkelés reménye egy újabb síkságon.

 Láttam amikor ott ültél a néma emlékek között,

A tapintás fájdalmas érzése már a múlté.

Kikecmeregni a nap sugarai közé,

És felülmúlni azt a régi rosszat.

Gondolatok, tettek. Mindig távol a tegnaptól.

Az érzés, hogy nem kapsz vissza semmit a régi időkből.

Halvány és mégis tiszta.

Sejtelmeid a holnapról beteljesületlenek maradtak,

A kérés szava nem hagy nyugodni téged.

Átfésülöd a gondolatok erdejét,

De csak a némaság szele válaszol.

Hagyd a dolgokat folyni a maguk rögös medrében.

A némaság ad új erőt kettészelni a szomorúság ösvényét.

Bele kell törődnöd a kietlen éjbe.

A megnyugvás talán odaát,

Ez vigasztaljon téged.

Az ellopott dolgok

Átsuhant,

Akár egy parányi gondolat az agyamban.

Pillanatnyi elmezavar.

Kopár és sivár a két tenyerem,

Ahogy kihullik újaim közül a fehér por.

Mozdulatlan férgek ízlelik a padlót.

A könyv belsejében lélegezni próbálnak,

A halott betűk.

Súlyos szavakat kötnek gúzsba,

Emlékezetből lettek ők,

A néma hadsereg.

Közöttük úszkáltak az évek maradványai.

És amikor száguldanak a napok,

Összegyűlt aforizmák,

Gúnyos idegen hangok a szalagon.

A felhőkre kenődik a két örök szín,

És a harmadik amelyik bemocskolja,

Kettejük kapcsolatát,

És a nagy hideg sötétben, lépések nélkül,

Meg kell tanulni újból lélegezni.

A szürke árnyalatok

Semmi sem tiszta,

Csak az elszabadult gondolatok.

Mélyen belül,

Vadul, akár a szánalom,

Letörölve minden könnycseppet,

Tükröződés a festmény mögött.

valaki kiált a túlsó oldalról,

De senki sem hallja szavát.

Lent a hideg kövön,

Nem látsz színeket.

Önmagad ellensége vagy,

A karmok beléd marnak,

És tudatodon kívül lebegsz,

Az öreg labirintuson keresztül,

És csak a szürke, ami látszik.

Most a nyugvó fájdalom,

Újra meztelenül ébredni,

Zsibbadt kezekkel örülni a mának.

De a semmi van mindenütt.

Honvágy gyötrő képei,

És csak a halál ragyog.

Egyhangúság

Néma csend és hűvös lehelet,

Aztán elmúlik minden,

És a hold álmosan síró fátyolfelhői mögé bújva,

Sejtelmesen és néma eleganciával bámul a sötét föld felé,

Elengedve pár pillantást,

Haldokló testvére tehetetlenségéért könyörög.

Ez csak egy pillanat a néma csendben,

Aztán apró látomásként megcélozva,

A tudatlan lélek, bolyongva messzi mérföldeket,

Hidegben tárja szét karjait,

Befogadva a fekete egyhangúságot.

És az üres arcú gyermek,

Kinek tündöklő szemei tükrözik a palástolt fájdalmat,

Egyedül gyalogol,

Akár egy kietlen sivatagban,

Ahol csak a por az egyetlen vigasz.

Gyújts hát világot,

Az elveszettek szemében,

Ami rajtuk az idő fájdalma,

A sors kovácsolja majd össze hitüket.

Semmi sem az

Könnycseppek az összetört tükörben,

Szilánkjai szívemet szabdalják,

Mint megannyi eltorzult penge,

Belevésik a fájdalom ezernyi vigyorát,

A megalvadt vér téríti a kárhozat útját.

A kicsapongó félelem násza,

Barikádokat állít a mozzanatoknak.

A gyatra játékok élcelődése,

Megnyílik újból egy sötét rész,

Nekivágva a minduntalan kísértésnek,

Egybekelve a kárhozat idegesítő szavaival.

Nem a jóság, nem a zűrzavar

Nem a fajtalanság, nem a bűntudat,

Csak érezni halk szírmok suttogását,

Bóbiskolva tengerkék játékán.