Milyen évek várnak?

Halva szült meg a Nagy Közös,

Nagy Enyémben élve halok  -

milyen évek várnak így rám,

ha még negyvenegy sem vagyok?

Pillanat az életem, ám

anyám mindörökre halott -

milyen évek várnak így rám,

ha még negyvenegy sem vagyok?

Magamat sose szerettem,

másokat ki nem állhatok  -

milyen évek várnak így rám,

ha még negyvenegy sem vagyok?

Bár gazember mégse lennék,

Richárd király mellé állok  -

milyen évek várnak így rám,

ha még negyvenegy sem vagyok?

Fizetésem busás éhbér,

többet már nem is várhatok  -

milyen évek várnak így rám,

ha még negyvenegy sem vagyok?

Sokszor nincs mondanivalóm –

bár még negyvenegy sem vagyok –

milyen évek várnak hát rám,

hogyha mégis, mégis írok?!

dacosan mint konok költők

köd előttem köd utánam

ami közben volt utáltam

fejem lágyába nem nőttem

kisfiú lettem felnőtten

út előttem út utánam

út értelmét mégse láttam

ha kirúgtak friss öltönyben

farmert húztam sértődötten

harag ide harag oda

nem vagyok már haragosa

sem előttem sem utánam

senkinek kit ki nem álltam

előttem út utánam út

helyettem már hiába fut

elsodor az évek sodra

legyintek az adósokra

kik vitték mit úgyse bántam

mert előttem mert utánam

perselyemben rejtőző kincs

vagyonom örökösöm nincs

vágyni hiába is vágytam

hű szerelmem sose láttam

fölkacsintok hát a Holdnak

hozzáköltöznék már holnap

ám az éj lesz babám végül

szájam szélén alkony kékül

gyűrött párnám hideg ágyban

volt előttem lesz utánam

de ha nem lesz azt se bánom

eltűnök hogy tűnt világom

ne lásson mást csak a hátam

köd előttem köd utánam

öt év után

ezernyolcszázhuszonhét

nap nélkül mit tudhatnék

óceán végéig fénylő

arcom színe elé lépő

kőbe égett árnyékomat

felröpítő szirom-szárnyat

növesztő lélegzetemről

évezredes életemről

ám

ezernyolcszázhuszonhét

nap után mit kezdhetnék

tucat meddő évem után

rám maradt magamból sután

előbátorkodó szóra

sunyin leső naplopóra

épülő új mohósággal

terhes tömegtahósággal

s bár

ezernyolcszázhuszonhét

napomból eladhatnék

Lucifer-napi vásáron

rongy lélek-kikiáltáson

elhullottak emlékébe

csimpaszkodó kevélységbe

belebukott bárányoknak

állt szél-űzött farkasoknak

mégis

ezernyolcszázhuszonhét

tenyeremen hordom szét

minden merőkanál-markom

közül szétfolyt vaksi napom

agyonfásult éjjelére

csurranó Hold fényjelére

írott bolond szimfóniám

áltatta hitetlen imám

Versenyfutás az idővel

Mint ki férjes asszony ágyába

édes titkot lopni siet,

úgy hajszolok minden percet :

öntsék szavaim írásba,

hogy örömüket elrejthessem jól -

nehogy az öröklét egyszer rajtakapjon,

már megint a tűnő pillanattal csalom -

mert minden pillanat örökre szól.

Mi mást tehetnék, ki válaszol?

Ki menthetne meg?!

Kereszt voltam,

mikor megöltétek

a Jót,

égzengés,

mikor meghalt

a Szeretet,

leplem alól lopva

titkok tűntek tova –

ki menthetne meg

benneteket?!

aztán is élek

még élek

még várhat a semmi pokla

ha széthasít is az idő

elhulló forgácsokra

ha szálkáim magamba döfnek is

mint a ragacsos fenyőtű

csupasz talpamba

mint göcsörtös akáctövis

vézna karomba

és ha goromba

vénülő koromba

hálátlan szavakkal –

elszálltakkal

elszóltakkal –

kondít is az idő

azért

falaim tövébe pergett

rímromjaim

borsóhalmára

mézes-mázos

köpedelem-sokadalom

mindig is hiába

hord össze

otromba

szemétdombot

s rá zászlónak

elkoszlott

pletyka-rongyot

ostoba

kakaskukorékolásra –

csak

közben

széthasogat az idő

szálkás tűzifára

hogy életért göndörödő

forgácsaimmal tüzeljen

mellettem

ellenem

a pecsenyesütögető

valahány zsivány

szélkakas

ám

rám

akkor is

hiába vár

a darabokra

hasogatott

semmi pokla

már nem félek

mert

akkor is

aztán is

élek

áttörés

az érzékek kapuja immár kitárva

leomlott boltíve alól

bodros szívdobbanások

szilaj szempillantások

törnek át a

sejthetetlen éterben

rejtőző világba

ahol

mohó ízük mint meddő bánya

föld mélyéről égbe szökő vágya

kering pihe-fodros felhő-sasokkal

köd lepte mezőkön szálló

vihar-lovasokkal

világűrbe dermedt szempillantásnyi

szívdobbanásokkal –

papír és tinta nemzette

tétova-töprengő fiaimmal

szertelen-szép lányaimmal

az érzékelés kapuján át végre

új otthonunkba lépünk

mint olvadó jég lassú gyöngye

hűsít üde verítékünk

illatozunk mint a gőzölgő

mazsolás fánk

kisült titkaink aromája

lengi körül jóleső éhünk –

a kaput már senki sem

törheti ránk –