FrissítésSúgó

paramparatl

2009.11.20. 13:49 -

Csúfság és szépség     Egyre gyakrabban rohannak meg az emlékek: Jók, szépek, fájók, és gyötrelmesek. Néha, hullámzó keblek jelennek meg agyam ködében, Aztán, mogorva villámló tekintetek! Felrémlenek veszekedések, édes kibékülések, Nevető, boldog arcok, s ölelések. Vádló pillantások, szomorú tekintetek. S az éjszakai álmok minden éjjel gyötörnek, Megfejthetetlenek! S, a feledés homályába tűnnek… De vannak vissza térő álmok: fájók, valóságok, Ilyenkor búskomorak lesznek a nappalok! Fájnak! Egyedül küzdök, minden fájó gondolattal: Szerelmi vallomások, gyűlölködések, a vállamon vannak! A hamis vádak, lelkem mélyén vájkálnak, és Szívem, hevesen feljajdul, védekezni nem tudok, Tán nem is akarok! Az Élet, majd igazol! Későn! S „bűnös” lélekkel megyek el: így őriznek meg… Fáj! Hogy csúffá teszi, azt, ami egyszer szép volt, A szerelmet, ami egykor igaznak, s öröknek bizonyult! Azután, dühöng, és gyűlöletté alakult, Most, hazug, képmutató és bonyolult… Csak én, az örök vesztes lettem kárvallott! Sérült szívem, nem tud mást, csendben „harangoz” Kinek egykor nevét imába foglaltam, Most, küldöm Istenéhez, s gyóntattatom… De, szívem, mellette van, és súgja: mit valljon! S helyette, én vezeklek, s egyedül kóborlok… És viszem, a „fonalat”, mint egykor Ariadné a gombolyagot. De, a fonal elszakadt, s szívem örökre, labirintusba maradt! S a szerelem, szerelem marad! És új áldozatot ragad…

[3-1]

Irma	Előzmény | 2009.11.23. 12:58 - #3

Nagyon szerethette a versbéli múzsáját! Ne engedje el! Ha még nem késő vegye fel vele a kapcsolatot, ha ily mély nyomot hagyott Önben! Remélem sikerülni fog! Tiszta szívemből kívánom! Irma

Piroska

Előzmény | 2009.11.20. 19:54 - #2

Remélem nem volt sok csalódása az éltben, mert oly szomoruak a versei! Sok sikert kívánok további munkáihoz!   Piroska

paramparatl

Előzmény | 2009.11.20. 13:49 - #1

Csúfság és szépség     Egyre gyakrabban rohannak meg az emlékek: Jók, szépek, fájók, és gyötrelmesek. Néha, hullámzó keblek jelennek meg agyam ködében, Aztán, mogorva villámló tekintetek! Felrémlenek veszekedések, édes kibékülések, Nevető, boldog arcok, s ölelések. Vádló pillantások, szomorú tekintetek. S az éjszakai álmok minden éjjel gyötörnek, Megfejthetetlenek! S, a feledés homályába tűnnek… De vannak vissza térő álmok: fájók, valóságok, Ilyenkor búskomorak lesznek a nappalok! Fájnak! Egyedül küzdök, minden fájó gondolattal: Szerelmi vallomások, gyűlölködések, a vállamon vannak! A hamis vádak, lelkem mélyén vájkálnak, és Szívem, hevesen feljajdul, védekezni nem tudok, Tán nem is akarok! Az Élet, majd igazol! Későn! S „bűnös” lélekkel megyek el: így őriznek meg… Fáj! Hogy csúffá teszi, azt, ami egyszer szép volt, A szerelmet, ami egykor igaznak, s öröknek bizonyult! Azután, dühöng, és gyűlöletté alakult, Most, hazug, képmutató és bonyolult… Csak én, az örök vesztes lettem kárvallott! Sérült szívem, nem tud mást, csendben „harangoz” Kinek egykor nevét imába foglaltam, Most, küldöm Istenéhez, s gyóntattatom… De, szívem, mellette van, és súgja: mit valljon! S helyette, én vezeklek, s egyedül kóborlok… És viszem, a „fonalat”, mint egykor Ariadné a gombolyagot. De, a fonal elszakadt, s szívem örökre, labirintusba maradt! S a szerelem, szerelem marad! És új áldozatot ragad…