FrissítésSúgó

paramparatl

2009.11.20. 13:46 -

Beszél a magány…     Amikor mellém ültél, szívemre dermedtség ült, Azonnal tudtam, életem további szakasza kezedben van… Éreztem, irányt vesz, mely sok boldogságot rejt.   Te még nem tudtad: csaltam s hazudtam, Pedig egy szót sem szóltam, - csak akartam- és mégis: Elhallgattam, hogy nem „csak” a lábam sérült, de a lelkem is az!   Bűnösnek, csalónak érzem magam, De elmondani, hogy nyomorék maradok, Azt, már nem tudtam! Erőmet haladta…   Jól „játszottam” a sima bokatörést, -de meg igéztél,- Melletted elfelejtettem, hogy rokkant vagyok s maradok! Lelkem ugyan háborgott: beszélj! s mondd a többit is…   Szívem gyenge lévén, gyáván hallgatott, mert Egyéniséged életerőt varázsolt! S ajkam megnémult! És gyönyörű, két szemed, örökre magával ragadott…   Azóta százéves bánat nyom! s szégyenpír, s Kín Ég arcomon, s egyre mélyülnek a ráncvonulatok! Ám, bűnömül, szerelmemet arcomba szórhatod…   De hagyj el! ha diktálja hiuságod, mert Mentséget, tettemre, –én- úgysem találok… Számomra – tudom- nincs bocsánat! Csak a halálom!

[3-1]

Ica	Előzmény | 2009.11.23. 10:47 - #3

Nagyon tetszik az utolsó versszak! Sándorné Ica

Piroska

Előzmény | 2009.11.20. 19:44 - #2

Ez egy igazi vallomás!

paramparatl

Előzmény | 2009.11.20. 13:46 - #1

Beszél a magány…     Amikor mellém ültél, szívemre dermedtség ült, Azonnal tudtam, életem további szakasza kezedben van… Éreztem, irányt vesz, mely sok boldogságot rejt.   Te még nem tudtad: csaltam s hazudtam, Pedig egy szót sem szóltam, - csak akartam- és mégis: Elhallgattam, hogy nem „csak” a lábam sérült, de a lelkem is az!   Bűnösnek, csalónak érzem magam, De elmondani, hogy nyomorék maradok, Azt, már nem tudtam! Erőmet haladta…   Jól „játszottam” a sima bokatörést, -de meg igéztél,- Melletted elfelejtettem, hogy rokkant vagyok s maradok! Lelkem ugyan háborgott: beszélj! s mondd a többit is…   Szívem gyenge lévén, gyáván hallgatott, mert Egyéniséged életerőt varázsolt! S ajkam megnémult! És gyönyörű, két szemed, örökre magával ragadott…   Azóta százéves bánat nyom! s szégyenpír, s Kín Ég arcomon, s egyre mélyülnek a ráncvonulatok! Ám, bűnömül, szerelmemet arcomba szórhatod…   De hagyj el! ha diktálja hiuságod, mert Mentséget, tettemre, –én- úgysem találok… Számomra – tudom- nincs bocsánat! Csak a halálom!