FrissítésSúgó

paramparatl

2009.11.16. 16:23 -

Tekintet Midőn szürkén kelt a Hold világ, S árnyékok közt közt bújt meg szeliden, Éreztem, hogy éjszaka jő, S meg ilyedtem? Nem igen. Kilépek most a szabadba, Teli holdas éjszakán, Retesz nyekken, fedél reccsen, S körmöm koccan meg a fán. Kopár erdő mélyén járok, Arcomon hó süvít, Életemnek nagy részében, Csak e látvány boldogít. Kopár erdő, szellemei, Közelednek most felém, Egy holló, és egy galamb, Kik nem látnak én belém. Sötét van és jő a fagy, A szellemek is fáznak már, Csak én vagyok egyedül, Ki a hidegnek ellen áll. Kémlelem a sötét tájat, Lelkem megnyugvást keres, Érzem, hogy valami jő, De valyon kit keres? Egy fenyő mögé bújva várom, Arcom most is sápatag, Fogaim kivillannak, S gyűl bennem a kínzó harag. Testem halott, Lelkem fáradt, Elkárhozott fia vagyok, Ennek a kegyetlen világnak. Minden élő démonnak lát, S az is vagyok úgy hiszem, Hisz, ha meg látnak mind kiált, Egy Vámpír, oh Istenem! Várok csendben, Lépteket hallok, s kémlelek, Megjött, hát kit ma éjszaka, Bűnös vággyal leteríthetek. Ragadozóként a fagyos tél az Istenem, Az erdő a szállásom, S mint a macskáé, Hangtalan a járásom. Várok, A holló, s a galamb figyel, Érzem, hogy közeledik, Kinek vére egyesül, véremmel. Előlépek, s szemébe nézek, Látom ő is néz engem, De ez, hogy lehet? Újra ver a szívem. Szemeit meglátván, Testem lemered, Újra elfog, Az éltető élvezet. Nézzük egymást mereven, S én csak az ő szemét látom, Sosem láttam még ennél szebbet, Ezen a kerek világon. Fú a szél, az erdei éjjel sápatag, A tél mardossa arcomat, De a látvány elragad. Ily csodás tekintet nincs is több, Lábam már fáj, De csak őt nézem, Hisz ő maga a táj. Lassanként megáll az idő, S örök tél száll az erdőre, Már nem pereg az óra, Nem megy többé előre. Még világ a világ, Egymást nézzük szüntelen, És én még mindig meredten állok, S gyönyörködök, e tekinteten.

[4-1]

SzenteiA

Előzmény | 2009.11.23. 12:08 - #4

Tetszik, gratulálok! :) a közepe kicsit nekem döcög, de az eleje és a vége kárpótol érte! :)

Ica	Előzmény | 2009.11.23. 10:58 - #3

Nagyon jó írás! Sándorné Ica

Ica	Előzmény | 2009.11.21. 19:35 - #2

Nagyon szép vers!

paramparatl

Előzmény | 2009.11.16. 16:23 - #1

Tekintet Midőn szürkén kelt a Hold világ, S árnyékok közt közt bújt meg szeliden, Éreztem, hogy éjszaka jő, S meg ilyedtem? Nem igen. Kilépek most a szabadba, Teli holdas éjszakán, Retesz nyekken, fedél reccsen, S körmöm koccan meg a fán. Kopár erdő mélyén járok, Arcomon hó süvít, Életemnek nagy részében, Csak e látvány boldogít. Kopár erdő, szellemei, Közelednek most felém, Egy holló, és egy galamb, Kik nem látnak én belém. Sötét van és jő a fagy, A szellemek is fáznak már, Csak én vagyok egyedül, Ki a hidegnek ellen áll. Kémlelem a sötét tájat, Lelkem megnyugvást keres, Érzem, hogy valami jő, De valyon kit keres? Egy fenyő mögé bújva várom, Arcom most is sápatag, Fogaim kivillannak, S gyűl bennem a kínzó harag. Testem halott, Lelkem fáradt, Elkárhozott fia vagyok, Ennek a kegyetlen világnak. Minden élő démonnak lát, S az is vagyok úgy hiszem, Hisz, ha meg látnak mind kiált, Egy Vámpír, oh Istenem! Várok csendben, Lépteket hallok, s kémlelek, Megjött, hát kit ma éjszaka, Bűnös vággyal leteríthetek. Ragadozóként a fagyos tél az Istenem, Az erdő a szállásom, S mint a macskáé, Hangtalan a járásom. Várok, A holló, s a galamb figyel, Érzem, hogy közeledik, Kinek vére egyesül, véremmel. Előlépek, s szemébe nézek, Látom ő is néz engem, De ez, hogy lehet? Újra ver a szívem. Szemeit meglátván, Testem lemered, Újra elfog, Az éltető élvezet. Nézzük egymást mereven, S én csak az ő szemét látom, Sosem láttam még ennél szebbet, Ezen a kerek világon. Fú a szél, az erdei éjjel sápatag, A tél mardossa arcomat, De a látvány elragad. Ily csodás tekintet nincs is több, Lábam már fáj, De csak őt nézem, Hisz ő maga a táj. Lassanként megáll az idő, S örök tél száll az erdőre, Már nem pereg az óra, Nem megy többé előre. Még világ a világ, Egymást nézzük szüntelen, És én még mindig meredten állok, S gyönyörködök, e tekinteten.