Megjegyzés: Mivel a cikk olvasói írás helyesírásért a beküldő felel!

A Húzás művészete

Sokszor tapasztalom, azt a jelenséget költészettel foglalkozó ismerőseim között, hogy maximum egy szót mernek átírni a műveikben. Ez nem baj, ha elsőre tökéleteset írsz, valójában ez a legritkább. Többnyire utólag marad az emberben tövis, hogy „fogalmam sincs milyen vers ez”, ilyenkor lehetséges, megkockáztatom: érdemes a művet próba alá vetni, ha olyan fontos számodra, hogy egyre jobban idegesít, akkor lehet, hogy az átírással nem megsemmisül, hanem valamilyen formában újra feltámad még szebb formában. Hangsúly: Lehet. Erre szeretnék mutatni egy pozitív példát. Természetesen saját mű, különben nem tudnám a szerző útját ilyen pontosan rekonstruálni. Az már csak adomány, hogy saját magammal szemben elkövethetek olyat is, amit mással nem. Következik tehát egy mű öt átirata, és élményanyaga.

Először az Élmény prózában elmondva: Negyedikes gimnazista voltam, amikor meglehetősen morcos állapotban jártam a közeli parkban. Nem voltam egyedül, bár ez majd nem fog kiderülni (Költő hazudj, de rajt ne fogjanak) Szóval, tárogató zenét hallottam meg. A művész egy öregúr, az egyik padon ült, közelben többen odafigyeltek. Rám nagy hatást tett ez a zene, annyit mindenesetre, hogy hangulatom megváltozott. Anyám bíztatására közelebb mentem először csak a hangszert és a játékot csodáltam.(Korábban nem láttam még ilyet.) Aztán mikor látszott rajtam, hogy mennyire a hatása alatt vagyok, anya adott egy pénzdarabot, hogy dobjam a tokba. Valószínű, hogy nem ezért volt nyitva, hanem csak úgy, annyi bizonyos, hogy a művésznek felszaladt a szemöldöke, de miután már szemeztünk egy ideje, nem haragudott és tovább játszott. Amikor hazaértünk a sétából frissen a hatás alatt megköltöttem az első verziót. Íme:

1. verzió

A Parkban jártam magam

Törtem a fejem már napok óta

Forrt, bolygott égett a fejem.

Próbáltam keresni a választ,

Hogy mit hogy tegyek s ekkor sírt fel

A tárogató.

Bús, fáradt volt a hangja

Ősi, előre odarejtett (?) sorok vonnak, ahogy

Szól terjeng a hangja.

Ősi a nóta öreg a zenész.

Megáll néha aztán újra sírja

A múltat, mely talán volt.

Elsimulnak az arcvonásai,

Mosolyog a száj. Szép volt.

Istenien de szép. Nyugszik már

A vén szív, pihen, merengj el.

Borongj koronként kopott gramofon.

Cím természetesen nincs. Egy címadó, már tudja mit írt meg, itt, pedig friss műről van szó. Hát, hogy ezzel nem váltjuk meg a világot, az biztos. Most biztos nem hiszik el, de ennél is van lejjebb, legalább egy tucat, de azok nem íratták tovább magukat. Talán, ha a „szép volt” sor után félbehagytam volna, kinézne kortársai között közepesnek, de akkor valószínű elfelejtett vers lett volna belőle, ami nem írható tovább. Néhány hónap múlva a Szerző érzi, hogy van valami gond. Elsőnek a szép volt utáni sorokat húzza át, rájött, hogy túlerőltette a témát. De ha már így csak néhány kifejezőbb szó kell, és mindjárt megváltódik az egész.(Ez persze kezdőhöz méltó naivitás, de tény, hogy elkészült a

2. verzió

A parkban jártam magam

Törtem a fejem már napok óta

Forrt, kavargott, égett a gépezet

Próbáltam keresni a választ,

Hogy mit hogyan tegyek ekkor búgott fel

A tárogató.

Bús, fáradt volt a hangja

Ősi, előre odarejtett (?),vonnak

Ahogy szól terjeng a hangja.

Ősi a nóta, öreg a zenész

Megáll néha aztán újra sírja

A múltat, mely talán volt.

Elsimul arcon a vonás

Mosolyog a száj. Szép volt

Istenien de szép. Nyugszik már

A vén szív, pihen, elmereng.

Borong koronként bőröm alatt ez a kopott gramofon.

Sürgősen le kell szögeznem, Szerző ízlése ekkor választékosabb, mint hogy a vérmérgezés horrorisztikus látomását direkt akarná előidézni. Egész egyszerűen: ennyire hülye. Ami pedig, a vesszők, pontok hiányát illeti most csak annyit jelez, hogy szerző az írásjelekkel, már akkor is hadilábon állt. Általában elsőre egyet se tesz ki, még ma sem, csak a végső számítógépes gépeléskor. Eredetileg ennyi se volt. Ez csak az olvasónak tett értelmezési könnyítés. Ha sorban megyünk: a vers eleje mérgesebb lett, gyengébb idegzetű olvasók már le is tennék. Ez a világundor tipikus kamaszkori jelenség szerzőnél, olykor még erre is rápakol. A többi változtatás jó irányba mutat, kifejezőbb szavak kerültek elő, némelyik az utolsó verzióig kihúzza. Hosszabb szünet következik, bár a későbbi átlapozásoknál megérzi hogy a vers vége, nem elég erőteljes, még mindig a levegőben lóg. Azt azonban nem érzi, hogy lehetne erőteljesebbé tenni, és nem mer rombolni belőle. Paradoxon: az ember régi önmaga iránt érzett tisztelet akadályozza, hogy idő előtt megszülessen a vers. Évek múlva egy nagyobb újraböngészés után, mégis rászánja magát.

3. verzió

A parkban jártam máma

Törtem a fejem már napok óta

Forrt, kavargott, égett a gépezet

Próbáltam keresni a választ,

Hogy mit hogyan tegyek ekkor búgott fel

A tárogató.

Bús, fáradt volt a hangja.

Valami régi ódát játszott

Tán lesznek ki tudja

Terjeng, csorog a hang

Erős ,mint a zokogás, mély mint a hit.

Megríkatja az öreget, megállítja a fiút.

Megáll néha, újra sírja

Egy országot ,mely talán volt.

Egy országot ,elfeledett múltat

Egy múltat ,feledni megtanultad.

Vagy csak értem szól és érted.

Értünk.

Már túl a szavakon a sírás értünk.

Elsimul arcon a vonás.

Mosolyog a száj

Elmehetsz vén szív ,pihenj (???) egy nap.

Holnap is nap lesz és valami új.

Mennyi maradt meg az első verzióból átírás nélkül? Ha jól számolom hat sor. Keressünk először jó pontokat: szerző már képes egész távolról megközelítve a dolgokat is írni és végre van befejezés. Most „eszes” időszakát éli, álarcot visel, szerepekbe bújik, hogy ne kelljen saját érzésvilágával törődnie (kiesett jó pár a külvilágra vonatkozó hangulatfestő szó a terjengő hang, a borongás, az ősi nóta, és helyettük csak éppen annyi új van, hogy a vers egybe maradjon, sőt az élmény kiváltójával is kissé leereszkedőbb lesz. Hogyan is kellene itt írásjelezni? Pihenj! Elmehetsz!, ha valaki érzi a szerző szándékát, hogy együttérző akar lenni, mert a művészt egyáltalán a világ azon feléhez érdemesnek tartja sorolni, amelyikhez szólni lehet, kérem, feltétlen jelezze!). Ennek érdekében beszűkíti a verset, míg eddig egy megrázó, privát élmény volt, ürügy lesz embertársainak kioktatására. Még két érdekes, bár nem túl sikeres kísérletről, már csak azért is, mert zavaróan hatnak: tán lesznek ki tudja”. Helyesen: tán lesznek kik, tudják, de úgy nem illeszkedik, olyan szépen a vers dallamába. Ráadásul szerző egyik vesszőparipáját, a többértelműséget is szolgálják, hiszen így is érthető: ”Tán lesznek. Ki tudja?” A túlzott költői szabadság veszélyeire mintapélda. A másik hasonló az értem, érted, értünk hármas, pedig sokféleképp érthető, bár ez itt most nem jön át. Lehet a” kiért?” kérdésre válasz, de lehet a megértés, felfogás körüli félresikerült bűvészmutatvány is. A vers most úgy néz ki vesztett, tizenkettő egy tucat költeménnyé zsugorodik és egy nap, több év múlva. Átgondolja a dolgot, és úgy dönt, visszalopja a terjengős, bolyongós hangulatot a versbe. Ehhez, pedig elkezdi elölről.

4. verzió

A parkban jártam régen,

Akkor is égett a gépezet

Csak hevert ok és okozat

Állsz..

Hogy nyílna meg az ég.

Bús volt a hang mély és magas is.

Nem mertem bevallani ismerem-e vagy nem.

Tárogatott.

Nyitott és csukott.

Beittam és kitisztított.

A múltból jött és fentről,

Régi ódát játszott, tán valaki tudná pontos

Szövegét, hol volt a vessző és az „S”

És ahogy siklott az ujjakon, már az újból

A teremtésből tárogatom.

Ahonnan nem láttam a fát, a padot

Ahonnan nem tudtam, hogy ott vagyok.

Közelebb mentem az öregúrhoz,

Ki akkor játszott velem.

Egyet-kettőt hunyorított, elsimult és mosolygott,

S rendje szerint kanyarított a billenő részeken.

A szomszéd padokon az emberek, azt hittem

Minket figyelnek.

Pedig leeső kezük voltak, felszegett álluk, abbahagyott kavicsrugdosás

-ha az ember gyerek.

S fújt az emberekbe

Síkokat és rendszereket

Az elmondhatatlant. Talán csak egyet,

De vele mindeneket.

Alkimista elixír volt ez,

Nyugtalan tanítványok várt himnusza.

Pillanat csak foghatatlan egy-két lépcsőt, ha

Gyarapodtam.

Egy cselekmény fókuszában álltam akkor

A forrás közelében.

Két ujjam tárcába mártottam

S nála hagytam egy pénzem.

Egyet-kettőt hunyorított

Elsimult és mosolygott.

Azóta írtam én is, dallamokban

S volt hogy döcögött.

Mélyre merültem önmagamban

S a csend az úr mindezek fölött.

Ha most összenézzük az első verzióval, bizonyára szép kis vita lenne belőle, mi történt vele. Lehet, lenne, aki azt mondaná kibővült az eredeti vers, hiszen még több benne az emlék, az érzelmi fordulat. Lehet, hogy valaki azt mondaná kevesebb lett a vers, mert messzebb esik az ősforrástól (feltételezve, hogy az ősforrást elsőre be merjük vallani!) Lehetne, aki diplomatikusan megállapítaná ez egy másik vers, az előzőnél jobb. A Szerző érzése szerint ez a vers az előzőek teljesen kibontott változata, amiben ki van selejtezve a túlzó részek. Figyelemre méltó, hogy a Szerző agyában, két perccel később megszületik a cím is, bár még nem írja le. Érzi, hogy sokat nem szabad húznia már, mert az egy nagyon más vers és nem lehetne 3-4 féle képpen megírt témát eggyé összeállítani, már sok lenne az ő erejének. De vajon itt nem esett át semelyik oldalra? Alázattal kezeli-e a verset, az olvasót, saját régi önmagát? A szokásos nyelvtani gubancokon, kötőszavasdin kívül, még mi az, ami gyenge?

5. verzió

Tárogató

A parkban jártam régen,

Akkor is égett a gépezet,

Csak hevert és okozat

Állsz, kívánod,

Hogy nyílna meg az ég..

Bús volt a hang mély és magas is.

Nem mertem-e bevallani ismerem-e nem.

Tárogatott.

Nyitott és csukott.

Beittam és kitisztított.

A múltból szólt és fentről,

Régi ódát játszott, tán valaki tudja pontos szövegét.

(-Hol volt a vessző és az „s”-)

S ahogy siklott az ujjakon

már az újból, a teremtésből

tárogatom.

Ahonnan nem láttam a fát, a padot,

Ahonnan nem tudtam, hogy ott vagyok.

Közelebb mentem az öregúrhoz, ki akkor

Játszott velem. Egyet-kettőt hunyorított, elsimult és mosolygott

Rendje szerint kanyarított a billenő részeken.

A szomszéd padokon az emberek, azt hittem akkor

Minket figyelnek. Pedig leeső kezük voltak, felszegett álluk,

Abbahagyott kavicsrugdosás -Ha az ember, ugye gyerek.

Belefújt az emberekbe

Síkokat és rendszereket,

Az elmondhatatlant talán csak egyet, de vele mindeneket.

Pillanat volt csak. Foghatatlan. Egy-két lépcsőt, ha gyarapodtam.

Egy cselekmény fókuszában álltam, a forrás közelében.

Két ujjam tárcámba mártottam, nála hagytam egy pénzem.

Egyet-kettőt hunyorított. Elsimult és mosolygott.

Azóta írtam én is, dallamokban, s volt hogy döcögött.

Mélyre merültem önmagamban. A csend az úr mindezek fölött.

Nem teljes-e a varázs varázsige nélkül is? A helyes válasz: nem tudom. Annyi biztos, hogy ez a vers számomra kész. S ha közzéteszem végleges lesz. S ha olyat olvasok, mint Lipták Gábor visszaemlékezése (Nyitott Kapu: Magvető,1982), arról az éjszakáról, amikor Szabó Lőrinc a Huszonhatodik év című ciklusát diktálta (Ez a vers a mester öngyilkos szerelmesének állít emléket.), szóval hogy :” A legmegrengetőbb és legmegrázóbb mondatok hangzottak el, majd egy-egy tárgyilagos utasítás: Kérlek oda nem vessző, hanem pontosvessző kell”, akkor jogos a kérdés magamhoz, amire eddig rájöttem mire elég?

Ország Balázs